Végigbőgtem az elmúlt 3 napot, mostmár talán írni is tudok Róla.
Sajnos méltatlanul mellőztem Őt a blogomból (pedig velünk volt már, amikor még írtam), és mostmár nem tudom bepótolni.
Ma éjjel meghalt egy cica. Egy olyan cica, akihez hasonlóval még nem találkoztam és nem is fogok soha többet. Most, hogy Ő elment, úgy érzem, egyetlen cica sem lesz, akit valaha is szeretni fogok tudni.
A legkedvesebb, legszerelmesebb cica volt, olyan határtalan alkalmazkodóképességgel és intuícióval, amilyenről még nem is hallottam soha. Csak csupa szeretet, kedvesség, hízelgés, jóindulat és feltétlen bizalom volt az egész kis állatka.
Második, kisebb cicaként került a Drágámékhoz Pöcsöcske mellé. Tüneményes, félperzsa kinézetű kiscica volt, de olyan ostoba, csúnyácska egér-fejjel, buta szemekkel, amilyet még a világ nem látott. Pöcsöcske persze azonnal féltékeny lett rá, Ő hiába akart volna a nagyobbal játszani, az mindig kegyetlenül elverte Őt, nem győztük megmenteni. Később már inkább kitért az útjából. Hamar megtanulta, hogy elkerülje a nagyobb macskát. Ahogyan hamar megtanult minden mást is, főként azt, hogy mi okoz nekünk örömet és mi nem, mit szeretünk és mit nem. És határtalan kedvességgel tette a csak-jó dolgokat. Olyannyira, hogy amikor a nagyon hideg téli éjszakákon be akartuk hívni őt a házba melegedni, nem jött, csak nézett ránk értetlenül, mintha azt kérdezte volna: hát nem tudjátok, hogy nekem nem szabad éjjel bemennem? De amikor reggel lett, és tudta, hogy be szabad jönni, akkor nem jött, hanem rohant-repült, ugrott az ölembe, nyávogott, dorombolt, simogatott, és adta a puszikat… a finom kis Kukszi-puszikat, amikre egészen kis korában szokott rá: ha az ő gyönyörű kis rózsaszín orrocskájához odadugtam az orromat, azonnal megnyalta. És ahogy mászkált az ölemben, hogy mindenhol megsimogathasson, és én is őt, örömnyál csöpögött a szájából, és dorombolt, dorombolt, mint egy megvadult kis kompresszor. Iszonyatosan szerelmesek voltunk.
Időközben gyönyörű, hatalmas, erős cica lett belőle, eltűnt a kis buta egér-fej, szépséges, borostyánszemű, kedves arcú hatalmas macska lett belőle, nagyobb, mint Pöcsöcske. Mégsem ütött vissza soha. Más macskának sem. Inkább elmenekült. És végtelen jóságában újra és újra megmosdatta az alvó Pöcsöcskét, újra és újra bizalommal, barátsággal bevárta a többi macskát, pedig nem kapott jót tőlük. Ő csak adta a jót magából. A végtelen szeretetet és kedvességet nekünk. Soha nem tett rosszat. Mintha tudta volna, hogy rövid az ideje, élete összes szeretetét gyorsan, nagy mennyiségben kell szétosztania, nem aprózhatja el.
Még nem volt egy éves, amikor egyszer már majdnem meghalt. A legnagyobb nyári kánikulában eltűnt. 3 napig kerestük, és a negyedik napon hallottuk meg a szomszéd garázsából a nyávogását. A szomszéd elutazott nyaralni, a kíváncsi cicát pedig (véletlenül? Akarattal?) bezárta a garázsba. Legalább 60 fok volt a garázsban. Étlen-szomjan ott volt, több, mint 3 napot. Hányszor szólhatott, kiabálhatott, hogy itt vagyok, mentsetek meg, és mi nem hallottuk. És még a negyedik nap is volt ereje nyávogni. Kimentettük, lassan-óvatosan itattuk-etettük. Pár óra alatt teljesen rendbe jött. Megfogadtuk, hogy nagyon fogunk vigyázni rá. Nem sikerült.
Két napja reggel nem jött haza. Délelőtt egy távolabbi szomszéd szólt, hogy ott fekszik egy kocsi alatt elpusztulva. Drágám kirohant hozzá, hátha még él, hátha segíthet, vagy legalább ott lehet vele, hogy ne egyedül a fagyos földön haljon meg, távol azoktól, akiket szeret. Összegömbölyödve feküdt, mintha csak aludna, és nem mozdult. Drágám kihúzta Őt a kocsi alól, szólongatta, simogatta a kis hideg, ernyedt testét, az elkékült orrocskáját, és a halottnak hitt cica lélegzett! Drágám felkapta őt, hazarohant vele, letette a hősugárzó elé. Reszketett az összes kis lába, hatalmasra tágult, rémült pupillákkal nézte a Drágámat, aki a kétségbeeséstől beszélni sem tudott, csak mutogatott Pedrónak: gyorsan takarót, dobozt, állatorvost, menjünk, rohanjunk, segítsünk rajta.
Az állatorvos nem sok jót mondott. Melegítő infúziót kapott, nyugtatót, altatót. Azt mondta, mérgezés, talán fagyálló. Délután 3 körül érdeklődjünk, ha addig életben marad, akkor van esélye. Belebetegedtünk. Csak ténferegtünk bőgve, aztán beszélni kezdtünk hozzá, mintha ott lenne. Elmondtuk neki, hogy nagyon szeretjük. Hogy gyógyuljon meg, jöjjön haza. Hogy ne adja fel, életerős fiatal cica, mi hazavárjuk, itt a helye.
És hallgatott ránk. Nem adta fel. Délután még élt. Megnézhettem Őt, egy dobozban feküdt infúziós kanüllel a kis lábacskájában, nem volt magánál. Azt mondták, ha estig életben marad, akkor még lehet esély. Megvettük neki a kapható legdrágább macskakaját, kikészítettük az ablakba, hogy amikor hazajön, kéznél legyen. És beszéltünk hozzá folyamatosan, amikor a sírástól meg tudtunk szólalni.
És este is élt még. Mindannyian bementünk hozzá, akik szerettük őt. Körülálltuk a dobozát, simogattuk és becézgettük, biztattuk, de az orvos azt mondta, már nincs esélye. Nem hittük el. Azt kértük, kezeljék őt tovább, meg kell gyógyulnia, nem halhat meg. Aki ismerte Őt, mindenki imádkozott Érte, biztatta, erősítette Őt.
Fél éjszaka koncentráltam Rá, és mondtam neki, hogy gyógyuljon meg, jöjjön haza, kértem, hogy amikor reggel bemegyünk hozzá, térjen magához, nézzen rám, és doromboljon nekem. Kapaszkodtam Belé, minden erőmmel próbáltam Őt itt tartani, ezen a világon.
Másnap reggel is élt még. Telefonon kértük a doktornőt, hogy kezelje Őt még, ne hagyja elmenni, amíg 1% esélye is van. Talán ha bemegyünk Hozzá reggel, lett volna ereje megtenni, amire kértem, de csak délre értünk be Hozzá. Amire futotta még az erejéből, megtette: bár továbbra sem volt magánál, jelezte, hogy megismer minket, örül nekünk, amikor beszéltük hozzá, iszonyú erőfeszítéssel próbálta mozgatni a fejét, ahogy simogattuk, apró rángások futottak végig a kis testén, ha a füléhez értünk, megrázta, mintha csiklandoznánk és néhány pillanatig mintha még dorombolni is próbált volna. Hittük, hogy még rendbe jöhet, ha az összes orvos lemondott is Róla, akkor is meggyógyulhat, hazajöhet. Hittük, hogy a javulás jeleit láttuk Rajta, pedig csak az utolsó erejével elbúcsúzott tőlünk.
Délutánra már hányt és úton volt a tökéletes összeomlás felé. De estig még mindig biztattuk őt, reménykedtünk és könyörögtünk, próbáltunk erőt sugározni neki. Aztán este valahogy megéreztük, hogy talán jobb lenne nem húzni a szenvedéseit.
És éjjel elengedtem Őt innen a távolból. Mondtam neki, hogy ha úgy érzi, nem bírja tovább, ha mennie kell, ha menni szeretne, akkor menjen, én elengedem Őt. Mondtam neki, hogy remélem, könnyű útja lesz és olyan jó helyre érkezik, amilyet igazán megérdemel. Éreztem a megkönnyebbülését. Tudtam, hogy ezt akarta, erre várt. Aztán láttam magam előtt az sms-t a telefonomon: „Kukszi elaludt”. És reggel tényleg megérkezett ez az sms. Éjjel, ahogy elengedtem Őt, el is ment. Még a halálával is igyekezett a lehető legkedvesebb lenni, igyekezett megfelelni, azt tenni, amit szeretnénk. Addig élt, amíg itt tartottuk Őt, amíg érezte a Felé sugárzott kívánságot: ne menj el.
Ma délelőtt még beszéltem Neki. Még elmondtam, hogy mindig is nagyon fogjuk Őt szeretni, hogy remélem, nagyon boldog most ott, ahol van, mert Ő aztán igazán megérdemli, és küldjön majd valami üzenetet, hogy biztosan tudjuk, hogy jó helyen van.
Nem lehet leírni a fájdalmat, amit érzek. 1,5 év jutott Neki az életből, 1,5 év öröm, szeretet jutott nekünk Tőle-Belőle. Mindig szeretni fogjuk Őt.
Ég áldjon kicsi gyönyörű szerelmes tündér-Kukszim!
