(Ezt a bejegyzést körülbelül egy hete megírtam már, de elszállt valahová az internet ismeretlen szféráiba...)

Na, akkor hogy itt is meglegyen. Volt egy békülési próbálkozásunk, ami egy hete holt hamvába végképp. A svájci utazásom előtti utolsó éjszakát együtt töltöttük, gyönyörű volt, csodálatos, fantasztikus, bár akkor még nem lehetett biztosan tudni, hogy búcsúéjszaka lesz belőle. Beszélgettünk is rengeteget, volt szánom-bánom, lelkiismeret-furdalás, szégyenkezés, ígéretek a megváltozásra. Abbahagyta a dobolást, kilépett a zenekarából, kiiktatta az életéből a bulizós-piálós haverokat és fogadkozott, hogy új, más életet kezd. Szkeptikusan fogadtam, időt kértem, képtelen voltam újra bízni benne, hinni neki. Nem egészen 3 hétig bírta. A kezdeti bűnbánó törleszkedés lassan tartózkodássá vált, napról napra távolodott, míg végül felcukrozta magát és sértetten ultimátumot adott: azonnal döntsem el, akarom-e ezt a kapcsolatot, mert ő nem bírja tovább ezt a kínlódást, bizonytalanságot, hogy most együtt vagyunk, vagy sem. Próbáltam megértetni vele, hogy ez így nem megy, hogy időre van szükségem, hogy elölről kellene kezdenünk mindent, először szeretném, ha barátkoznánk újra egy kicsit, aztán ha megint el tud varázsolni, akkor hajrá, hadd szóljon. És rendben, hogy ő azt állítja, más ember lett, más életet él, a jó farkast eteti, azért nekem ezt látnom, éreznem kellene, és egyébként is azt a sok tonna sz@rt, amit rám ömlesztett, azért bizony időbe telik feldolgoznom, eltakarítanom. Meg se hallotta ezeket a dolgokat, csak hajtogatta a magáét, hogy márpedig döntsek, határozzak, mert tudnia kell, érdemes-e erőltetnie magát. Végül ő mondta ki, hogy akkor legyen vége. És jobb is így, tényleg. Megkönnyebbültem, mázsás, nyomasztó súlyként szakadt le rólam ez az egész kapcsolat. Sajnálom, hogy így alakult, de lehet, ennyi volt csak a dolgom mellette: kihúzni abból a ganéból, amiben egy éve még élt és elindítani egy úton, ami a jobbik énjéhez vezet. Úgysem tudtam volna soha megfelelni neki és ő sem nekem. Most fellélegeztem, kinyílt a világ, bár új jövőképet és célokat is keresnem kell, amik egyelőre még halvány körvonalakban sem léteznek. De valahogy majd csak lesz, olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy. :)

Egyébként jól vagyok, immár több, mint 3 hete Svájcban és úgy rohannak a napok, hogy csak kapkodom a fejem. Talán azért is, mert én is rohanok egész álló nap, azt hittem, a téli szezont nem lehet überelni - bizony kiderült, hogy lehet. Annyi vendég nincs, mint télen volt, ellenben melósabb a dolog, mert a nyári melegben mindenki a teraszon tobzódik, ami többszörösen messzebb van a benti asztaloknál, sokkal több rohanással és zuhatagos izzadással is sokkal kevesebbre jut az ember. Ráadásul lehetetlen, kaotikus munkabeosztásban dolgozom, reggel 7-re megyek, vagy 8-ra vagy 1/2 9-re vagy 9-re vagy 10-re esetleg csak délután 4-re vagy 5-re;délután 2-ig dolgozom, vagy 3-ig vagy 4-ig, vagy 6-ig;estére vissza kell mennem 5-re 6-ra 1/2 7-re 7-re vagy egyáltalán nem; este maradnom kell 9-ig, 10-ig vagy zárásig (ami bármikor lehet hajnal 1-ig bezárólag). Szóval képtelen vagyok hozzászokni, örökösen hullafáradt vagyok, de legalább gyorsan telik, a pénz jó, és hát végső soron nem nyaralni jöttem :) 23 nap már eltelt, még 81 van hátra :)

Na, mára búcsúzom, a következő poszot majd megpróbálom Baloo barátom kérésének megfelelően a motoros eldőléseknek és egyéb bénázásoknak szentelni, de hogy mikor, arra még homályos célzást sem teszek... ami biztos: október 15 után otthon leszek! :) No, legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek! :)