* (előzmények a bejegyzés végén)
Kedves Bárki, aki feljogosítva érzed magad arra, hogy véleményt alkoss rólam és megítélj engem úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem tudsz - illetve kedves Bárki, aki megbízható, hiteles, legtöbb esetben személyes tapasztalatokon alapuló információkkal rendelkezel rólam, mégis hitelt adtál vadidegenek rólam alkotott képének!
Nem, véletlenül sem fogok ellenkezni, vitatkozni, védekezni, depláne magyarázkodni, egyiket sincs miért.
Az összes mondani valóm a témáról valójában mindössze annyi, hogy MINDENKIT érdemei szerint ítélek meg. (Rossz hírem is van: igen, benneteket is.)
Nem érdekel az emberek véleménye.
Nem fogok változni.
Nem fogok semmit másképp tenni.
TUDOM, hogy jó így, ahogy van. Tudom, hogy így jó.
Ha bárkinek továbbra is problémája van velem, az az ő problémája.
És ehhez a témához ezen kívül több hozzáfűzni valóm nincs.
Ha netán némi magyarázat, bővebb kifejtés is érdekelne, akkor olvass tovább, néhány szemelvényt, tanulságos történetet, irányelvet, törvényszerűséget megosztok veletek, csak úgy az alaphelyzet tisztázásához.
*****
Megalapozott, helyes és felelősségteljes döntés csakis minden elérhető információ birtokában hozható. Kicsit másképp: az intelligens ember csak minden lehetséges információ megszerzése és azok alapos kiértékelése után és alapján alkot véleményt.
Ha intelligens ember vagy, mégsem szerezted meg az elérhető információk mindegyikét, akkor elég nagy eséllyel nem a helyes következtetéshez jutottál el, valószínűleg a te véleményed és az igazság jókora eltéréseket, akár szöges ellentéteket mutat. Ha még nem generálódott ebből helyrehozhatatlan konfliktus, akkor nincs nagy baj. Menj vissza a pálya elejére, és szedd össze a hiányzó információkat. Azokkal együtt már bőven 90% felett lesz az esélyed a helyes válaszra.
Ha nem vagy intelligens ember, és teszel a tényekre, inkább előítéletekkel felvértezve, pletykákra-szóbeszédekre alapozva, csalóka látszatok alapján, vagy mindenkit tökéletesen egy kaptafára faragott, önálló gondolatokkal nem nagyon rendelkező létformának látva, netántán önmagadból kiindulva, vagy bármi más, hasonlóan hiteltelen és megbízhatatlan alapokra építve tökéletesen téves és hamis véleményeket szeretsz alkotni, akkor azt szerintem nem biztos, hogy szeretnéd reklámozni, szóval legalább ne tetézd a hülyeséget, ne terjeszd, ne hangoztasd, ne győzködj az okosságodról másokat, mert előbb-utóbb beleakadsz valakibe, aki rád pirítja a butaságodat, és az kínos lesz.
*****
Amikor Kolumbusz Kristóf hajói megjelentek az amerikai partok láthatárán, az őslakos indiánok nem látták őket. A hajók közelebbi vizekre értek, majd fényes nappal sok-sok órán át ott voltak a partok közelében a tengeren, az indiánok pedig zavartalanul tették mindennapi dolgaikat, és a hajókat nem látták a tengeren. Amikor Kolumbusz 2 kapitánya kíséretében felfegyverkezve csónakba szállt és a part felé közeledett, egyre zavartabban látta, hogy az indiánok tudomást sem vesznek róluk. Ennek ellenére természetesen kieveztek, majd a csónakot szárazra húzva a partra léptek, mire az indiánok páni, sokkos rémületbe estek, aztán a homokra borulva kegyelemért kezdtek könyörögni, vagy eszeveszett intenzitású imádkozásba fogtak. Kolumbuszéknak fogalmuk sem volt róla, mi folyik itt - jóval később kiderült, hogy az indiánok csupán akkor pillantották meg őket, amikor gyalogosan megjelentek a part homokján. A tengerből váratlanul száraz ruhában kilépő, haragvó isteneknek hitték őket, akik az ellustult vallásgyakorlásukért őket büntetni jöttek.
Az indiánok nem hajózták a tengert, csónakkal sem járták. Semmiféle tudomásuk, képük, információjuk nem volt ilyenféle járművekről, soha még csak el sem képzeltek bármiféle eszközt, ami a tengeren közlekedhetne, és még csak halvány derengésként sem merülhetett fel bennük, hogy a nagy vízen bármiféle ilyen óriási tárgy megjelenhet. Az indiánok ezért nem látták a hajókat. És nem látták a spanyol armada meglehetősen egyedi csónakjait sem.
*****
Mielőtt lebaromságozod az előző sztorit, fegyelmezd magad - ennek a történetnek az ismeretében és tökéletesen józan, tiszta, hétfőtől péntekig munkarendben, a társadalmi normáknak megfelelő szabályos és törvényes életet élő, 28 éves, szellemi és fizikai képességei tökéletes birtokában lévő nőként az akkori párommal sötétedéskor Bükfürdőről indultunk haza autóval egy rendezvény után, én vezettem. Ősz volt, de még lombosak voltak a fák, és a kétsávos út Kapuvár felé egy jó darabon erdőn át vezetett. Olyan klassz volt a sötétben a látvány, ahogy a reflektor fénye megvilágította az út felett összeboruló lombokat, vagy kanyarokban a tömör, sötét falnak látszó fasorok 1-1 részletét színessé világosította, miközben oldalra kinézve sejtelmesen félelmetes volt a teliholdtól ezüstszínű sűrű erdő, élveztük, na, mint a gyerekek a vidámparkot :) Itt is - ott is világító rókaszemeket láttunk, néha a bokrok alján az elsuhanó árnyukat is észrevettük, aztán egy hosszabb egyenesben a párom egyszercsak egészen nyers,emelt hangon hangon rám szólt, hogy nem kéne fékeznünk?!?!? A lélegzetem is elakadt a meglepetéstől, hogy ennek meg mi baja lett, fordultam volna felé értetlenül, de akkor már ordított, hogy "Fékezz már!!!!!" közben előre, az út felé mutatott. Még mindig halvány gőzöm nem volt, hogy mi történt, mi a baj, hol a veszély, de ennek a parancsnak már azonnal, hezitálás nélkül engedelmeskedtem, már az utat néztem újra én is, vészfékeztem, megálltam, mind a ketten kicsit sűrűbben lélegeztünk, összenéztünk, én még mindig hótt halál értetlenül, mire ő persze azonnal megtalálta a hangját és a poszttraumatikus sokk által némileg hiszterizáltan rám kiabált, hogy "Tényleg nem láttad?!?!?!", és mutatott előre az útra. Néztem meredten előre, de én basszus a világon semmit nem láttam az egyenes aszfaltcsíkon, meg a sötét, holdfényes erdőn kívül, se másik autó, el se ütöttem semmit, úgyhogy végül már én is emelt hangon, türelmetlenül visszakiabáltam, hogy "Mégis micsodát kellett volna látnom????" Na, ő ekkor kapott sokkot, és továbbra is előre mutatva, de már hűdéses, hitetlenkedő hangon válaszolt, hogy " De most tényleg komolyan nem látod?? Egy b@szott nagy szarvas áll előttünk az úton!!!" És b@zmeg, ahogy mutatta az irányt és mondta, hogy mit kell ott látnom, akkor lassan elkezdett kibontakozni a sötét háttérből úgy durván 20 méterre előttem egy akkora böszme, szürkés színű szarvas, hogy kitakarta az erdőt, az agancsa szerintem simán a Holdig ért, a jó kis télire növesztett bundájának a világosabb szőrszálai meg szinte szikráztak a reflektortól... és ahogy haladt rajta a tekintetem, úgy halványodott ki lassan minden részlete a feketeségből, mintha akkor öltene újra testet a láthatatlanságból, aztán lassan elfordította a fejét, szembenézett velünk, akkor narancssárgán felizzott a szeme, de nem érdekeltük igazán, bambán visszafordult, és szép komótosan átméltóztatott a túloldali erdőbe ... és bakker, én esküszöm mindenre, ami szent, hogy nem láttam belőle még egy halványan derengő, szellemképes árnyékot sem!!! Ha nem ordít rám a párom, én úgy halok meg 80-nal belerombolva a sok tonnás szarvas bal oldalának kellős közepébe, hogy még csak azt sem tudtam volna, mi történt velem (a párom lehet, túlélte volna, ő volt majdnem akkora, mint a szarvas :D )!!! Amikor elmúlt belőlem a kocsonyaszerű reszketés és tovább tudtunk indulni, onnantól tutira száz méterenként láttam egy szarvast az út mellett álldogálva, bokorban, fák között, mindenütt. Kiderült, hogy a párom már addig is látott rengeteget. Nekem egyszerűen nem volt mintám, emlékem, képem, bevésődésem, semmim sem erdős helyen szabadon élő szarvasokról. Az én gondolataim, az én képzeletem, a veszélyérzetem, a robotpilótám, szóval az agyam semmilyen része számára a szarvas, ami autóvezetés közben bármely pillanatban felbukkanhat, egyszerűen nem létezett. Én nem láttam a szarvast, ami nagyobb volt az autómnál. Döbbenetes és félelmetes és nem kicsit hihetetlen élmény volt. Ha nem velem történik, nem is hiszem el.
*****
És még mindig ne baromságozz, mert valahol a Börzsönyben ismerőseim, egy teljes társaság, mind ahányan voltak a gombagurun kívül (asszem, 6-an), esett hasonlóba bele, mert képen megmutatta a hozzáértő a mittoménmilyen gombát, rétre ki, lelkes keresgélés nulla eredménnyel, sehol egy kép szerinti gomba, de még egy nyomorult gyilkos galóca se, közben a gombaszakértő kissé távolabb úgy hajolgat, mint egy megvadult gémeskút, és csak pakolja-pakolja a zsákot... aztán észleli a többiek problémáját, odamegy hozzájuk, lehajol egyikük lába mellé és felszed onnan is egy gombát, mire mindenki megörül, és innentől ahogy kezdenek körülnézni a réten, hirtelen itt is-ott is, fehér gombaszigetek jelennek meg, mígnem azt észlelik, hogy amerre a szem ellát, fehérlik a rét a gombáktól...
*****
Az öreg székely bácsi felmegy Pestre az állatkertbe, hogy életében legalább egyszer lássa azt. Nagyon tetszik neki, sorra nézi az állatokat: a majmokat, a tigriseket, struccokat, stb. Odaér a zsiráfok kifutójához. Nézi a zsiráfot, nézi, csóválja a fejét. Már vagy egy órája bámulja tátott szájjal, majd hitetlenkedve csak ennyit mond:
- Márpedig ilyen állat nincs!!!
*****
No, eljött a tanulság levonásának ideje.
Segítek.
Ha meglátsz valamit, aminek a magyarázatát nem tudod, és kreálsz rá egy szerinted logikus magyarázatot, attól még messze nem kerültél az igazság birtokába.
Attól, hogy valaminek a létezéséről halvány, segéd fogalmad sincs, attól az még létezik.
Attól, hogy valami az orrod előtt van, mégsem látod (vagy másnak látod), attól az még ott van (és nem az, aminek látod).
Attól, hogy valamit nem hiszel el, attól az még létezik.
Sajnálom, hogy a legtöbb ember olyannyira szegény, sekélyes és egysíkú, hogy felfoghatatlan, nem létező utópia számára mindaz, ami az én életem vasbeton alapja. Sajnálom, hogy ezért, magukból kiindulva, olyan ostoba, befolyásolható és manipulálható, faék-egyszerűségű véglénynek hisznek, aki nem gondolkodik, aki nem minden lehetséges információ begyűjtése alapján alkotott véleményt, hozott megalapozott döntést és kötelezte el magát valami és valaki mellett. De a legjobban azt sajnálom, hogy ilyen könnyen megingathatóak vagytok ti, akiket magamhoz közel állónak hittem. De ez nem az én szégyenem. Én a saját értékrendem szerint élek. És ti is...
*Előzmények:
Emberek véleményt alkottak rólam. De ez nem vélemény. Sokkal inkább effektív vadismeretlenül, igen kevéssé fejlett ítélőképességgel és intelligenciával gyártott feltételezések gyűjteményébe fércelt nyilvánosan elérhető töredékinformációk szellemképes, túlexponált lenyomata, amit jól megkontúroznak a csalóka látszat tökéletes félreértelmezésével és félremagyarázásával, na meg pár elkapott félmondat / hiányos párbeszédtöredék / sokadkézből érkező pletykaszintű félinformáció saját kútfőből történő komplett dokumentációvá kerekítésével, végül megszínezik, árnyalják, satírozzák jó adag fájdalmasan hamis pozitív hozzáállással, barátságos nyitottsággá cukrozott előítélettel, segítőkészség-jelmezbe bújtatott önfényezéssel, negédes-rózsaszín angyalhajnak álcázott vitriolos rosszindulattal, személyes tapasztalatként / hiteles tényként előadott paranoid tévképzetekkel (melyeket valójában irigység / féltékenység / rosszindulat/ pozícióharc / komplexusok / bármi más hasonlóan szimpatikus érzület generált, na de ilyesmit persze még feltételezni is halálos bűn, jóistenem, bocsáss meg nekem...)
Aztán mivel az így megalkotott kép folyamatosan széthullani igyekszik, lévén modelljére kicsit sem hasonlít, a zseniális művészek cementbe öntik tákolmányukat egy megfelelő mértékben elmeroggyant, végletekig kicsavarodott logikai bakugrásokkal létrehozott szürrealista képelemzéssel. Ha ehhez még felvesznek egy Laokoón-csoportot is kenterbe verő, akrobatikusan testi fogyatékos pozíciót is, akkor már-már tökéletesen élethű alkotásként látják a kreálmányt.
Megvan, készen van, összeállt egy új Frankenstein, szedett-vedett, toldott-foldott, fércmadárijesztő, de ők büszkén gyönyörködnek alkotásukban, és büszkeségtől dagadó kebellel sürgősen a nagyvilág elé tárják remekművüket, egyrészt önnön nagyszerűségük fényében tetszelegni vágyván, másrészt megerősítést, önigazolást keresve.
No, innentől kezdve szájról szájra terjed a kreálmány, és néhány napon belül szivárogni kezdenek hozzám is az infók saját magamról. Utalgatnak, célozgatnak rá, suttogják, pletykálják, mesélik, idézik, részeiben vagy egészében... valaki a forrás nevét is tudni véli, más valaki teljesen eltérő nevet és rögtön hármat sugall, oly mindegy, úgysem derül ki soha, kitől indult, de mindegy is, attól nem lesz újra 3,60 a kenyér... Nem veszek róla tudomást, pont semennyi energiát, sem teret nem vagyok hajlandó adni az ilyen szánalmas és gyáva felkóstolgatási kísérletkezdeményeknek, van nekem dolgom, azt teszem, ahogy mindig is. Akiknek IGAZÁN számít a véleménye rólam vagy a tetteimről, azoknak legfeljebb csak a füle kezd szolidan füstölni, amikor kisüti az agyukat a tömény baromság, a szegény zombi-szintű tömegeknek meg úgyis mélyszürke, unalmas és eseménytelen az élete, mert nem bírnak önerőből értelmes elfoglaltságot kreálni maguknak, hát csórikáim hadd csámcsogjanak a csak az ő szórakoztatásukra kemény melóval összegürizett brazil szappanopera-utánérzés részletein. Telnek a napok-hetek-hónapok, egyre több és több irányból és csatornán indul felém kommunikáció,még mindig nincs komoly gond az egésszel, ha akarom, akkor még tűrhetően szórakoztat is, milyen paranoid kreativitással képes a föld alatti ellenálló mozgalom néhány egymástól abszolút független, ellenben tiszta, világos és egyértelmű tettembe és / vagy kommunikációmba egy teljes kisregény terjedelmű, korszakokon és emberek tucatjain átívelő pszichiátriai kórtörténetet belemagyarázni. Aztán csak ez marad a téma, és egyre sűrűbb, egyre konkrétabb, egyre provokálóbb, már valóban kezd bosszantó méreteket ölteni, folyamatosan zaklatva vagyok vele, aztán egyszercsak konkrétan belém áll valaki, valaki viszonylag hozzám közelről, és még közelebbről azonnal meg is támogatják, végül pár nap múltán egészen közel is újabb arcvonal nyílik... az immáron több fronton folyó, bár eltérő kommunikációs hadviselés közös célja felismertetni velem, hogy önáltatásban élek, hiába állítok csökönyösen dolgokat, a viselkedésem, hozzáállásom, tetteim, szavaim és minden egyéb interperszonális kommunikációs csatornán át általam kifelé közvetített információ bizony megalkotta rólam a helyes képet, észbe kéne végre kapnom. Merthogy én süketen és vakon elfogult vagyok. Folyamatos kincstári kötelességtudatból hurráoptimizmust produkálok. Feltétlen refelex-szerű támogató és együtt húzó üzemmódba kapcsolok kérdés és kételkedés nélkül. Automatikusan őrző-védő pitbullá lényegülök dicsőítő-tömjénező-istenítő-talpnyaló extra funkcióval, ha egy bizonyos személy szóba kerül. Sőt, ez utóbbi - horribile dictu - újabban már az illető említése nélkül is zavaró méreteket ölt. És mindennek nyilvánvalóan az az oka, hogy rózsaszín ködben lebegő szerelmes / rabszolgává manipulált, szolgálatkész robotgép vagyok, ennek minden további velejárójával együtt, vagyis mindenki tud a titkos viszonyomról, gyanítja a rejtett érdekösszefonódásokat, és nyomozzák a miérteket, de arra is rá fognak jönni, s akkor aztán bajban leszek. Erről érkezik figyelmeztetés, szemrehányás, kötözködés, vita, csak egy dolog nem: KÉRDÉS!!! SENKI meg nem kérdez engem, csont nélkül elhiszik a torzképet rólam, elfogadják a sánta-púpos-millió sebből vérző kecskelogikával létrehozott személyiségelemzésemet. A legpozitívabb hozzáállás is kimerül abban, hogy LEHET, hogy a kialakult kép nem teljesen stimmel, de mindenesetre ez látszik, és ez nem jó. Sürgetnek, hogy tegyek valamit, változtassak, változzak, nyissam ki végre a szemem, vegyem észre a tényeket, gondolkozzak, satöbbi, satöbbi...
