Mostanában Agatha Christie-t olvasok. Ja, merthogy én 9 éves korom óta folyamatosan olvasok, mindig van könyvem, amit éppen olvasok. Mostanában ez mindig valamelyik Agatha Christie könyv. Szeretem Agatha Christie-t, néhány évente újra meg újra kiolvasom azt a tizen-egynéhány könyvét, amivel a családi könyvtárunk rendelkezik, aztán pont be is elegelek a stílustól, és váltok más műfajra, más íróra. De most még a közepén tart a Christie-korszakom, és érdekes, hogy régebben a Poirot-s történeteket szerettem jobban, most viszont határozottan a Miss Marple-s sztorik jönnek be inkább, de tulajdonképpen azt akartam az egészből kihozni, hogy az jutott eszembe, hogy engem például milyen marha könnyű lenne meggyilkolnia valakinek (az indítékot most hagyjuk, mert akárhogy töröm a fejem, nem tudok semmi olyan dolgot mondani, amiért engem érdemes lenne megölni). Merthogy 90%-ban abszolút kiszámítható, majdhogynem percre pontos életet élek. Minden reggel ugyanakkor csörög az óra, ugyanabban a percben, ugyanabban a sorrendben végzem a reggeli tennivalóimat, ugyanabban a percben kóválygok át a töksötét kerten, ülök be az autóba, ugyanazon az útvonalon megyek dolgozni, mindennap ugyanakkor érek oda, és így tovább. Ha valaki nekiállna figyelni engem, 3 nap alatt kiismerhetné a szokásaimat. És ez így leírva meg végiggondolva borzalmasnak tűnik, hogy mennyire monoton, egyhangú, egyforma minden napom, de nekem pont ez a jó. A megszokott, kiszámítható dolgoktól érzem biztonságban magam. Ettől persze lehetnek örömteli eltérések is, mint például hogy tegnap délután tök váratlanul beszaladt hozzám a Gyöngyi barátnőm Anita lányával. Mondjuk teljesen váratlan nem volt, mert azt megbeszéltük, hogy a héten valamelyik délután beugranak, csak nem konkretizáltuk le, hogy melyik lesz az a nap. Hát, a tegnapi lett, és tökre örültem nekik és néhány órát átdumáltunk az élet nagy dolgairól, kicsit ittunk is a viszontlátás örömére, szóval klassz délutánom sikeredett tegnapra. Pedig alapvetően nem indult jól a nap, ugyanis tökéletesen lesántultam. Szombat óta folyamatosan azt éreztem, mintha be akarna görcsölni a talpam, ezért amikor csak tehettem, jól kifeszítettem a lábfejemet, hogy kiálljon belőle ez a rossz érzés, persze nem állt ki, viszont olyannyira meghúztam/túlerőltettem/akármicsináltam ott valamit, hogy nem tudok ráállni a jobb lábamra. Konkrétan a sarkam és a talpam találkozásánál mintha egy bazi csomó alakult volna ki, ami irtózatosan fájdalmasan megnyomja a talpamat, ha megpróbálok ránehezedni. Szóval elég érdekes jármódban vagyok kénytelen közlekedni, amiben lépek is meg nem is...
Na, amúgy meg Főnökanyám szabadságra ment, és ezzel egyidejűleg kaptunk egy új főnököt (is)... Írhatnék róla első benyomásokat, de egyelőre inkább nem teszem, adok még némi esélyt neki, hogy javítson a képen... Csak példaképpen kör-sms tőle a kollegáknak kedden: "Ma mindenkinek le kelett számolni!! Aki nem tette meg, az azonnal jöjjön be elszámolni!!!" Hmmmm.... nekem persze azonnal beugrott a megfelelő válasz, valami ilyesmit képzeltem el: Neked is szia! Ugyan még csak kedd van, és leszámolnom szerda délig kötelező; ugyan a számlákat sem adtátok ki, amire a megrendelőktől a pénzt beszedhettem volna, én mégis leszámoltam ma nullára. Szívből kívánok Neked további szép napot, üdvözlettel: Krisztina UI: a kellett-et két "l"-lel kell írni. Persze, nem írtam ilyen választ, az ember 2 nap után nem konfrontálódik a vadiúj főnökével. Mindazonáltal a munkahelyi közhangulat tökéletes megmérgeződése van kilátásban, ha ez fickó itt marad a nyakunkon...
Na, amúgy a Drágámmal 7végén megint néztünk filmet, konkrétan a Múmia legújabb folytatását, hát erről sem tudok elismerően nyilatkozni... az első részét imádtam, a második már nem tetszett, ez a harmadik viszont azt hiszem, mindent alulmúlt... ja, meg motorozni is voltunk... Na, hát, ekkorát már régen égtem... Drágámmal mentünk a megszokott parkolómba gyakorolgatni, ő vezetett, én mögötte ültem.
Főútvonalon mentünk, egy mellékutcából kidugta az orrát egy autó, és
teljesen látszott, hogy lát minket, mégis kikanyarodott elénk az utolsó
pillanatban, a vér meghűlt bennem, nem is tudom, a Drágámnak hogy
sikerült elkerülnie a zakót, én persze ordítottam, mutogattam,
anyáztam, volt minden, ami belefér... aztán odaértünk a parkolóba,
leszálltunk a motorról, én persze rögtön elkezdtem mondani a magamét,
hogy még egy ilyen kretént, ezt el se hiszem, hülye köcsög tapló bunkó,
és így tovább. Drágám csendes válasza: hagyd abba a puffogást, én
hagytam kint az indexet...
Ööööööö.... izé... akkor bocsánat....
Azt hiszem, most más írnivaló nem jut eszembe, megyek pihentetni-felpolcolni a sántaságomat, legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek! :)
2008.09.04.
2008.09.04. 09:59 witch77
2 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://witch77.blog.hu/api/trackback/id/tr795330069
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ismeretlen_25181 2008.09.04. 22:41:05
A főnökökkel bizony nagyon kell vigyázni... És nem mindegy, hány l az a kell?
Ismeretlen_82566 2008.09.05. 10:29:31
Igen, vigyázok is... :-SSSS
És nem mindegy. Valahogy nekem az az ósdi, elavult beidegződésem van, hogy a főnökömet azért nevezzék ki főnökömmé, mert legalább ugyanolyan jó mindenben, mint én, és legalább egy (de inkább több) dologban pedig kiemelkedően jó (de legalábbis sokkal jobb nálam). Képtelen agyok főnökömként elfogadni, depláne tisztelni egy olyan embert, aki kevésbé ért a munkámhoz, mint én, vagy mondjuk nem tud helyesen írni, ami szerintem alapműveltség. Ha valakinek már ez sincs meg, akkor az nekem nem főnök, hanem egy bunkó. Elviselem, ha már a nyakamba rakták, mert muszáj, de ez a legtöbb, ami tőlem telik.
