Hűűűűűűű, hát ilyen keményen már régen kúrtam ki magammal... mivel pénteken a 7végi kaját is előre kihordjuk, ezért át szoktam állítani az ébresztőórámat 10 perccel korábbra, hogy legyen időm rendesen bepakolni. 4:05-ről 3:55-re állítom ilyenkor, na ez tegnap úgy sikerült, hogy a percet át is állítottam 55-re, de az órát nem sikerült 4-ről 3-ra... eredmény: az óra 4:55-kor ébresztett. És még csak észre se vettem, szépen kimentem a fürdőbe, megmosakodtam, aztán konyha, megetettem a macskát, megcsináltam a kávémat és befelé jövet láttam csak meg az órát, amin 5 óra múlt. Mondom magamban: milyen furcsa, eddig fel sem tűnt, hogy már megint nem állítottuk át ezt az órát (ez szokásunk ugyanis, mert túl magasan van a falon az óra, létra kell hozzá + minden, szóval macerás), bementem a nappaliba, leültem, rágyújtottam a kávéhoz, ránéztem a videora és vazze, az is 5:02-t mutatott!!!! Aztaqurvarohadt... eldobtam mindent, felrángattam a ruháimat, se kávé, se fogmosás, semmi, csak száguldottam, végülis 1/2 óra csúszással bírt elindulni a napom, azt a rohanást, amit én ma műveltem, azt el nem tudjátok képzelni, de 1/4 8-ra behoztam magam... akkor viszont úgy fejbevágott a fáradtság, hogy alig bírtam a szemem nyitva tartani... egészen addig hajtott, pörgetett a stressz, de akkor meg úgy bekómáztam, hogy az nem is emberi, frankón alig láttam, rémes volt. 

Aztán beromboltam az OBIba Drágám utasítására akkus csavarozót venni. Az ukáz így hangzott: a legolcsóbb, 1500 forintosat vedd meg, csak szétcsavarozom vele a szekrényeket, nem kell ide drága cucc. Oké. A legolcsóbb is 5ezerbe kerül. Kúl. Mindegy, vettem egy akciósat 7ezerért, azon a 2 rongyon már nem múlik semmi, és ez legalább 18 voltos, ami nemtom, mit jelent, de a Drágám azt mondta, minél nagyobb voltos, annál jobb, és az ötezer forintos csak 12 voltos volt. 

Aztán központ, elszámolás, haza, Anyukám ma nem dolgozik, így nem kell érte mennem, hurrá, lehet nekiállni a maradék pakolásnak, a nagy részén mostanra túl vagyok, úgyhogy most úgy döntöttem, leülök ide kicsit és írogatok, amíg még lehet, mert aztán az elkövetkezendő napokban nem nagyon lesz erre lehetőségem, mivel a másik lakásban még nincs net. Ellenben tévét már rendeltem, mármint műholdas csatornákat, potom 4-6 hét, mire bekötik, úgyhogy tévézni se nagyon fogok, mondjuk eddig sem vittem túlzásba. 

Jaj basszus, rohadtul fáradt vagyok, fizikailag, idegileg, szellemileg, mindenhogyan elfáradtam teljesen, nagyon szeretnék már 2 nappal öregebb lenni, hogy túllegyünk ezen az egész káoszon végre... az egész lakásban csak oldalazva és szlalomozva lehet közlekedni, mindenhol zsákok, dobozok, batyuk vannak, és ráadásul mindent nem is tudtunk becsomagolni, mert egyszerűen fizikai képtelenség több dobozt-zsákot-batyut bárhova is pakolni, így aztán a lakás szerves részét képező beépített szekrények még tele vannak, azokért vasárnap kell visszajönnünk majd, rettenetes... Drágám ma még kiköti a mosógépünket, leszereli a lámpabúráimat és a fürdőszobaszekrényeimet, kiköti a számítógépet, tévéket, ilyesmi, aztán reggel 8-ra jönnek a költöztetők...

Azért furcsa, hogy már csak ma alszom itt... amióta az eszemet tudom, mindig itt laktam, 3 éves koromban költöztünk ide, néha rövidebb-hosszabb időre elköltöztem, de aztán visszajöttem, ez volt nekem a szülői ház, a biztos pont, a háttér, a biztonság, ahova mindig (vissza)jöhettem, ahol mindig volt helyem. És most ez nem lesz. Mostantól csakis magamra számíthatok, ha megteremtem magamnak a lakhatásomat, lesz hol laknom, ha nem, akkor mehetek a híd alá. Nagyon furcsa érzés belépni a bizonytalanba, bár tudom, emberek milliói élnek albérletben, és tulajdonképpen itt is csak bérlők voltunk, de volt egy szerződésünk róla, hogy kapunk egy lakást. Az én drága Édesapukám erre tette fel az életét, ezért húzott itt le huszon-egynéhány évet, mert ott volt a zsebében egy papír, hogy ha nyugdíjba megy, kap egy lakást. Nyugdíjba ment és rá egy hónapra meghalt. Nem kapott lakást. Nekünk pedig nem jár, azt mondják. És most már perelnek is minket, hogy költözzünk el. Úgyhogy megyünk. Bele a semmibe. Végülis nem mondom, hogy rossz érzés, mert van bennem várakozás + kiváncsiság is, hogy hogy tudok majd megállni a saját lábamon, de azért bizonytalanság is van bőven. És szomorú vagyok egy kicsit, vagy inkább nagyon, ha az én Édesapukámra gondolok, meg a Zanyukámra, hogy mennyire siralmas is ez: fiatal, életerős emberekként jöttek ide egy kisgyerekkel, és úgy gondolták, bebiztosították a jövőjüket, aztán most itt van szegény Anyukám 62 éves kisnyugdíjasként jóformán egyedül és mehet albérletbe, de oda is csak azért, mert legalább az egyik gyerekének fontos, hogy mi van vele. Úgyhogy ezekre a dolgokra igyexem inkább nem is gondolni, holnap vagy vasárnap valószínűleg végigjárom majd mégegyszer az üres lakást és jó alaposan kibőgöm magam, aztán meg majd felemelem a fejem és megyek tovább, valahogy majdcsak lesz, olyan még nem volt, hogy ne lett volna sehogy :)

Ja, és jövő 7végén két napig motorozni fogok, az majd jól kiszór minden hülyeséget a fejemből :)

Na, mára ennyi, egy ideig biztosan ez az utolsó bejegyzésem, de azért ne felejtsetek el, ahogy tudok, írok majd, addig is feltétlenül legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek :)