Előrebocsátom, hogy plágium, amit művelek, a csaknem-ünnepről ugyanis a Nők Lapjában olvastam anno - van már legalább 15 éve, és napok óta keresem-kutatom a neten, de nem létezik, nincs, viszont nekem fontos és talán másnak is az lehet, úgyhogy most közzéteszem, ami visszarémlik belőle - és amit még hozzágondoltam. Tulajdonképpen ez a cikk volt az, ami elsőként igazán megtetszett ebben az újságban, azóta vagyok Nők Lapja - fanatikus, mert emberi, őszinte, IGAZI hetilap. A többi próbálkozót csak egyszerűen amblock Okosújságnak hívom.
Na szóval a csaknem-ünnep egyetlen naptárban sem szerepel piros betűkkel, csakis bennünk létezik, nekünk fontos, egy egyszerű 7köznap, ami számunkra valamiért ünneppé változott. Csaknem-ünnep volt például a minap egy idős házaspár életében, amikor hosszú évek kuporgatása után végre elérkezett az idő, hogy egy gyönyörű, új szekrénysort vásároljanak maguknak. A bácsi megborotválkozott szépen, ragyogó, keményített fehér inget húzott, a néni kontyba fésülte ősz haját, felvette a legszebb ruháját, kopott bevásárlókosarát retikülre cserélte és izgatottan, zavarban, mosolyogva nekivágtak az útnak, be a városba, a fényes-csillogó bútorüzletbe. Egymásba karolva - kapaszkodva, mintegy támogatva egymást sodródtak a városi tömegben az üzletig, sűrűn össze-összemosolyogtak cinkosan, pajkosan, mint a gyerekek, amikor valami nagyon különleges csínytevésre készülnek, aztán félénk- ünnepélyesen beléptek a boltba, és megilletődötten, szinte suttogva elmondták, miért is jöttek. Az eladó nem volt barátságtalan, csupán olyan, mint máskor : fáradt, nyegle, nemtörődöm és fásult. Flegmán odavezette a zavarban levő idős embereket a szekrényekhez, látványosan az óráját nézegette mellettük, ha félve kérdezni mertek, a szemét forgatta tudatlanságuktól, majd rábeszélte őket egy szekrénysorra, félszavakkal eldarálta a szükséges információkat a szállításról, átadta a számlát, megszámolta az évekig gyűjtögetett, súlyos bankókat, és hopsz, az idős házaspár máris az ajtó előtt találta magát. A néni szemébe könnycseppek tolultak, segélykérőn nézett férjére, de az csak komoran összeszorította a száját és elindult a pályaudvar felé. Nem értették, mi történt, miért csalódottak, miért érzik úgy, hogy mégiscsak értelmetlen dolog volt ennyi keservesen megtakarított pénzt elpazarolni, talán mégiscsak másra kellett volna költeni, talán mégsem kellett volna... Tönkretették a csaknem-ünnepüket. És csaknem ünnepe van annak a lánynak is, aki épp ma kapta kézhez a felvételi értesítőjét, miszerint, sikerült, igen, bejutott a hőn áhított intézménybe, és efeletti szertelen örömében ugrándozva, nevetve szalad, hogy mielőbb elújságolhassa az örömhírt valakinek - de pechjére csak egy morcos BKV ellenőr akad az útjába, aki bizony kirámoltatja a táskáját azért az átok bérletért és még meg is feddi, mert rendetlen és szétszórt. A lány ezután leforrázva kullog tovább, odalett a csaknem-ünnep. És csaknem ünnepe van annak a férjnek is, akit ma megdícsért a főnöke, előléptetést és fizetésemelést helyezve kilátásba, és aki ettől szinte szárnyakat kapva, lelkesen rohan haza, de otthon csak egy házimunkától holtfáradt, ideges feleséget talál, aki szemrehányásokkal illeti őt az elfelejtett bevásárlás miatt. Vége a csaknem-ünnpnek.
Nekem, neked, mindenkinek vannak csaknem-ünnepei. Nekünk is fáj, amikor mások tönkreteszik. Figyeljünk egymásra egy kicsit jobban, ne rontsuk el mások ünnepét, még ha az nekünk közömbös is.
Hát nagyjából ennyi volt, de engem hihetetlenül megfogott. Annyiszor, de annyiszor eszembe ötlik ez a kifejezés és minden, ami mögötte van, hozzátartozik, hogy csaknem-ünnep, mert olyan szép és olyan kifejező. És azóta is figyelek rá, legalább a szűk környezetemben, legalább azoknál az embereknél, akiket kedvelek-szeretek, hogy ne rontsam el a csaknem-ünnepüket. Ha ehhez nem illő mondanivalóm lenne, azt inkább elteszem máskorra, igyexem nem elrontani mások örömét, még ha az csak egy tányér finom étel is, ami nekem mondjuk pont nem ízlik, inkább nem kritizálom, hagyom a másikat örülni. És nyilván nem sikerül mindig, de legalább törexem rá, és olyan soxor eszembe jut, hogy mások miért nem???
Na, ennyit a megható dolgokról, csak ez már nagyon régen kikívánkozott belőlem, úgyhogy leírtam.
Különben édességben a kedvenceim a marcipános és a diós dolgok, a kettő együtt pedig maga a mennyország! Ez arról jutott eszembe, hogy most ettem meg egy szelet diós-marcipános sütit, és valami mennyei volt :) A lidliben sikerült Anyukámnak zsákmányolnia, nem tudom, mennyit van arcuk elkérni érte, de gyanítom, hogy az árát kénytelen leszek belekalkulálni a költségvetésembe, mert kizártnak tartom, hogy én enélkül a továbbiakban élni tudjak. :)
Ja és a mai blogomban a Drágámat feltétlenül hosszasan dicsérni szándékoztam, mert tegnap ezt elfelejtettem, annyira beleéltem magam a párkapcsolat=rabszolasors című puffogásomba, és fogom is dicsérni, de előbb mindig a dorgálást kell foganatosítani és a végén a pozitív dolgokkal lezárni az ilyesmit, úgyhogy ezúton közlöm, hogy közvetlenül a diós-marcipános élvezet előtt 8 liter vizet szedtem fel a füdőszobában, mert a Drágám tegnap fürdött és ennek kénylmesebbé tételéhez kivette a mosógép kivezetőcsövét a kádból. Én viszont ma hazaérve összeszedtem némi szennyest, és elindítottam egy mosást. A mosógép pedig mos. Aztán kiengedi a koszos vizet. A padlóra!!!!! Vazze!!!! Krisztike meg hallja a furcsa csobogást, lehányja magáról a laptopot, kiküzdi magát a madzagokból, gerincsérves-elegáns jármódjában fénysebességgel a fürdőbe vonszolja magát, bokáig gázol a habokba, visszadobja a csövet a kádba és nem mond szépeket. Aztán kirámolja a fürdőszobaberendezést és a nyeles moppal vizet szedeget 12 percig. Majd ennek végeztével megjutalmazza magát egy diós-marcipános sütivel. Na, itt tartottunk az előbb, úgyhogy innen folytatva jöjjék a dícséret: a Drágám annyira édes, annyira élvezi, hogy itt elkényeztetem, etetem-itatom és mindig mindent annyira megköszön, hogy már tisztára én vagyok zavarban soxor, szóval neki aztán öröm szorgoskodni :) Remélem, így is marad és nem szokik hozzá, hogy ez neki jár, mert akkor azonnal megcsappan a lelkesedésem :) Persze máris manipulálgat, az "ennyire finom szendvicset ő még életében nem..." és a "neki ezt még eddig egy nő sem..." kezdetű mondatokkal :D
Ja, még azt is el akarom már mesélni tök régóta, hogy van egy kedvenc címem egy idióta kutyával. Reggel 3/4 6-kor vagyok ott, csak be kellene akasztanom a kerítésre a kaját, de ha az öregasszony még nem kelt fel és nem zárta el a kutyát, akkor az mind a 90 kilójával őrjöngve ugrik a kerítésnek, ha közelítek, ugat, vicsorog, morog és minden, és lehetetlenné teszi a kerítésen való benyúlást. Úgyhogy folyamatosan cseleznem kell, már leoltott lámpával, alapjáraton, osonva gurulok az autóval a ház elé, kiugrok a kocsiból, szaladok a kerítéshez, átlódítom a kaját és már rohanok is vissza. Ha szerencsém van, a kutya épp hátul van és mire tudatosul benne az érkezésem, én már vissza is ugrottam a kocsiba és söprök elfele, hiába ugrik acsarogva a kerítésnek. Persze párszor nincs szerencsém - ahogyan ma sem-, a kutya épp elöl van és természetesen azonnal észrevesz. Na ilyenkor vagy várok, hogy hátha felébred az öregasszony és elhívja a kutyát, vagy megpróbálok trükközni még valamit. Ma ez utóbbit tettem és bejött! Lépésenként közelítettem a kerítést, kivártam a kutya rohamát, aztán meg azt, hogy mivel nem mozdulok, átmenetileg elveszíti irántam az érdeklődését és szalad egy kört. Ekkor megint tettem egy lépést. Újabb roham, újabb lenyugvás, újabb kör, nekem újabb lépés. Végül sikerült annyira megközelítenem a kerítést, hogy a kutya következő köre alatt oda tudtam ugrani, be tudtam akasztani a kaját és vissza is tudtam ugrani, huhh. Aztán mutattam egy fityiszt a dögnek, beültem a kocsiba és jöttem tovább. Hát hallod?!?! Szegény ebédszállítónak miket meg nem kell oldania?!?! Van egy másik hasonló címem is, ott meg mire odaérek reggel 7-re, elzárják a kutyát, a kapukulcsot beteszik a postaládába nekem, én azt kiveszem, bemegyek, ablakpárkányra rakom a kaját, aztán kulcs vissza a postaládába, mehetek. Tökjól működött is, mígnem egyik reggel nagy lendülettel vágtázok befelé, a kutya meg üvöltve kiront a ház mögül. Hát bakker, azonnal átestem néhány próbainfarktuson, alig bírtam kihátrálni és bevágni a vérengző vadállat előtt a kaput, azt hittem, ott helyben összeesek... kénytelen voltam kicsöngetni szegény öregeket, bár az se ment egyszerűen, mert a kutya halálkomolyan a fejébe vette, hogy a kerítésen átdugva a fejét letépi a karomat, miközben csöngetek, de végül itt is a mozdulatlanul kivárás taktikáját alkalmaztam. Ellenben azóta alig merek oda bemenni, ugyanis minél jobban közelítem az ablakpárkányt, annál kevésbé látok a ház mellé, hogy támad-e a fenevad, szóval tiszta pánikban vagyok minden reggel... nem kicsit kezdtem el félni a kutáktól, azt azért elmondanám... Na szóval vannak akadályozó tényezők a melómban :)))
Viszont mára már annyit írtam, hogy csak győzzétek elolvasni, úgyhogy ezennel veszem a búcsúmat, legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek :)
