No, akkor folytassuk itt... állítólag ide fog importálódni a fríblogom is, de ha mégsem, azt is túlélem, annyi blogom elveszett már, hogy meg se kottyan :)
Ellenben pocsék időszakot élek éppen... elképesztő dolog azzal szembesülni, hogy hiába próbálok minden erőmet megfeszítve boldoggá tenni valakit, nem sikerül, nem hagyja, nem akarja... mintha önmaga ellensége lenne. Igen, Rocker. Mindjárt 10 hónapja lesz, hogy együtt vagyunk, 2 hónapja, mióta Svájcból hazajöttem, együtt is élünk - vagyis egy lakásban lakunk, asszem, ez a helyesebb kifejezés. Beleszerettem, pedig tudtam, éreztem, hogy nem kellene, de az érzéseim nem nagyon hagyják befolyásolni magukat az eszemtől. Ő is belém szeretett. És életemben most először tapasztalom meg igazán, hogy a szerelem nem elég ahhoz, hogy jó legyen együtt, hogy boldogok legyünk, ahhoz kell az igyekezet is, a szándék, a törekvés mindkét részről. De ha ez csak bennem van meg, úgy nem működik.
Rocker teljesen paranoiás. Egész életében ha jót, szeretetet, kedvességet kapott másoktól, abban mindig volt hátsó szándék, a vége mindig átverés, veszteség lett - legalábbis ő ezt állítja. Ettől aztán mostanra képtelen lett elfogadni és élvezni a JÓt, amit adni próbálnak neki. Minden mögött burkolt rosszindulatot, ellenségességet, átverést keres, bármi történik, azt addig nézegeti, forgatja, rágja, gyűri ("meg akarom érteni" jelszóval), míg rá nem talál egy olyan lehetséges (bár a végsőkig nyakatekert) magyarázatra, kiváltó okra, ami támadás ELLENE és akkor EZ AZ!!! MEGVAN!!! felkiáltással kikéri magának, háborogni kezd, hisztizik és cirkuszol. Én pedig mint egy pszichológusba oltott gyépés tanítónéni folyamatosan magyaráztam neki, hogy mit miért gondol rosszul, hol sántít a gondolatmenete, érveltem, példálóztam, párhuzamokat vontam, rávilágítottam dolgokra, napról napra, hétről hétre örökké, folytonosan csak a paranoid elméleteivel küzdöttem, miközben a türelmem fogytán fogyott... általában a vita végére igazat adott nekem, de később kiderült, hogy ez csak a vitaképtelensége miatt volt, nem jó ebben a műfajban, nem tudja érvekkel alátámasztani, megvédeni az álláspontját - tehát a végső eredménye az lett ennek, hogy nekem támadt, hogy én nem értem őt meg, nem fogadom el az érzéseit, a gondolatait, sosem adok igazat neki, nem állok mellé.
Pedig mellé állhatnék, tényleg. Igazán megérthetném, hogy ő kikéri magának, hogy gondoskodom róla. Annyira vártam ezt az összeköltözést, annyira készültem rá, a svájci hónapokban szinte végig ezen járt az eszem, hogy milyen szuper lesz minden áldott nap hazavárni a klassz pasimat, átölelni, hozzábújni, milyen jó lesz nekünk, milyen boldogok leszünk! És neki is milyen jó lesz, végre normális, nyugodt körülmények között, békében, kényelemben élni az otthoni gázos helyzet után! És olyan örömmel vetettem bele magam ebbe a dologba, mostam a cuccait, mindennap bevásároltam, gyönyörű rendet raktam, takarítottam, istenibbnél istenibb kajákat főztem, csak a kedvenceit, rogyásig pakoltam a hűtőt, hogy minden legyen itthon, amit szeme-szája megkíván, teletankolva odaadtam neki az autómat, hogy használja, járjon vele, megterítettem, gyertyákat gyújtottam, mire hazaért – de csak egyre rosszkedvűbb lett, egyre morgósabb, belekötött mindenbe, végül egyszer olyan részegen jött haza éjjel, hogy a pendrive-val akarta kinyitni az ajtót kulcs helyett és nekem esett… kikérte magának mindezen dolgokat, rám kiabálta, hogy mindent csak azért tettem, hogy éreztessem vele: ő nem tesz értem semmit, nem ér semmit, nem jó semmire, ő csak hazajön és beleül a készbe, a kényeztetésbe, csak azért csinálok mindent, hogy az arcába vágjam: én mennyivel több vagyok, mint ő. Nem akartam hinni a fülemnek. De be kellett látnom: tényleg komolyan gondolja, amit mond. Életemben el nem tudtam volna képzelni ilyen nyakatekerten paranoid elméletet. Hát, ő megalkotta. És van még neki több is, nem kevés. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, valami nagyon összetört bennem. Én csak örömet akartam szerezni neki, boldoggá akartam tenni, csak azt akartam kifejezni, éreztetni vele, hogy szeretem. Megbántott, nagyon. Bezárkóztam, magamba fordultam, féltem. Féltem bármit is tenni, mert úgyis kiforgatja, úgyis addig agyal rajta, míg ki nem találja, hogy ezt is ellene teszem. Többet nem terítettem meg, nem gyújtottam gyertyákat, nem örömmel vártam haza, hanem rettegéssel. Eltávolodtam tőle, ő is tőlem, baj lett köztünk, szótlanság, duzzogás, neheztelés, harag… egyszer éjszaka Csepelen kidobtam a kocsiból, máskor ő ment el itthonról hajnal ½ 2-kor „cigit venni” és másnap délig haza sem jött. Végül május 1-én tüzet okádva ébredt. Csapkodva, ordítva, dühöngve összepakolta a cuccai nagy részét és elköltözött tőlem. Azt ordította, nem bírok itt maradni, nem érzem itt jól magam. Én csak ültem, néztem rá, az egyik részem elolvadt tőle, mert eszméletlen jó pasi, amikor dühös, mint egy haragvó isten, szikrát szór a szeme, még a levegő is megsötétedik körülötte a haragjától… a másik részem pedig értetlenül, fejét rázogatva, döbbenten állt, hogy ez lenne a megoldás??? Ha nem érzem jól magam, elmenekülök???? Nem inkább megbeszélni, megoldani kéne???? Szerinte nem, ő képtelen eljutni egyáltalán a megoldás szándékáig is, őt a háborgás, a lázadás élteti. Elment. Senki sem értette mi baja van, sajnos ő maga sem. És soha, soha többet nem jött volna vissza, soha többet nem keresett volna, ha én nem adom fel a büszkeségemet és nem futok utána 5 nappal később, hogy elmondjam neki, hiányzik és beszéljük ezt meg, mert többet ér ez a dolog köztünk annál, mint hogy így legyen vége. Találkoztunk, beszélgettünk. Volt ideje gondolkodni közben neki is, azt mondta, belátta, hogy hülye volt, nem így kellett volna, sajnálja, szeret és folytassuk. Azt mondta, bízni fog bennem, elfogadja, hogy én VALÓBAN szeretem őt, nincsenek hátsó szándékaim, nem akarom bántani. Együtt töltöttünk egy csodálatos hétvégét, rengeteget nevettünk, beszélgettünk, ettünk-ittunk, boldog voltam. Még egyszer utoljára túl tudtam lépni a sok cirkuszon, bántáson, veszekedésen, elhittem, hogy most átbeszéltünk minden félreértést, lezártunk minden rosszat és mostantól majd jön a békés, szerelmes, boldogságos, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Hétfőn repkedtem egész nap, olyan voltam, mint egy lökött, szerelmes kamasz, este majd’ kiugrott a szívem a boldogságtól, amikor beállított, mert elmaradt a próba, azt sem tudtam, mivel és hogyan ugráljam körül, de nem reagált semmire, akkor már biztosan tudtam, hogy ebből baj lesz. Háborogni kezdett, hogy őt csak tologatják ide-oda mindenütt, mint egy bábut a sakktáblán, de ebből elég, ezt nem fogja hagyni, ővele ne játszadozzon senki – és én se játszadozzak vele, ne színészkedjek, és azonnal mondjam meg, hogy most mi volt ez a csodálatos hétvége, miért viselkedtem most máshogy, mint eddig, mi ez a pálfordulat és mit akarok én tőle… és legyek végre őszinte, és mutassam meg végre magam olyannak, amilyen vagyok, mert én csak szerepeket játszok és ő nem tűri, hogy hülyének nézzem és egyszer rideg legyek vele, egyszer meg ilyen bújós-szerelmes, mint most a 7végén… próbáltam megértetni vele, amit az elejétől fogva mondok neki, hogy én olyan vagyok mindig, mint egy tükör: arra reagálok, ahogyan ő viselkedik. Ha ő rosszkedvű, morcos, láthatóan baja van, akkor bezárkózok én is – és ha ő jókedvű, szerelmes-kedves, akkor én is felszabadult leszek, bújós és vidám. És amíg ezt mondtam, hirtelen olyan lelki-idegi fáradtság tört rám, hogy csak ültem itt összeesve és csak az járt a fejemben, hogy ez rosszabb, mint gyógypedagógusnak lenni egy diliházban… egyszerűen úgy éreztem, hogy nem bírom ezt tovább, belefáradtam az örökös vitákba, az örökös magyarázkodásba, a százával gyártott elméletei örökös megcáfolásába, a folytonos gyógypedezésbe a nyakatekert kombinálásairól… Aztán ordítottam is vele, hogy hagyjon engem békén, én ezt nem csinálom tovább, nem bírom, hogy neki semmi nem jó, semminek nem képes örülni, semmitől nem képes boldog lenni, folyton addig jártatja az okos agyát, amíg nem sikerül valamit kikombinálnia, amit támadásnak, sértésnek értékelhet és háboroghat rajta, beleordítottam az arcába, hogy neki nem kell nő, mert képtelen kezelni egy kapcsolatot, képtelen kapcsolatban élni, normálisan beilleszkedni egy ilyen helyzetbe, adni-kapni-elfogadni, és mind a ketten jobban járnánk, ha maradna magának egyedül és nem tenné tönkre se a saját, se az én idegrendszeremet, életemet. A vége persze megint az lett, hogy igazam van, vele van a baj, ne haragudjak rá, túl sokat volt egyedül, nehéz beilleszkednie ebbe a kapcsolatba, senki más nő ennyit nem tett meg érte, mint én, és ezt nem tudja hová tenni, és különben is őt egész életében arra nevelték, hogy nem elég jó, nem érdemli meg a szeretetet és most nem tudja elfogadni, elhinni, hogy én tényleg érdek nélkül, tisztán és egyszerűen csak szeretem őt és jó dolgokat akarok adni neki… átölelt, szinte kapaszkodott belém, és kért, hogy bizonyítsam be neki, hogy értékes ember, hogy érdemes a szeretetre, a jóra, ne hagyjam őt elveszni… Akkor úgy éreztem, megőrülök, komolyan… egy pszichiátert is kiborítana, állítom… végül megnyugodott és még hajnali 2-ig beszélgettünk (rólam is, az én érzéseimről, problémáimról is, amikről szintén belátta, hogy jogosak és igazam van - marhára kisegített vele), de úgy éreztem, hogy eltört bennem valami… én azt hittem, hogy erős vagyok, engem pasi már nem tud kiborítani, de neki sikerült piszkosul. Másnap csak ültem egész nap totál összeesve és nem értettem, nem voltam képes ésszel felfogni, hogy ennek miért kell így lennie, mi a tetves, büdös lóf@szt csinálok rosszul, hogy ilyen cirkuszokat kell kapnom, amikor én csak boldog akarok lenni. És mindig újra és újra hiszek benne, hogy na, most jó lesz, most megbeszéltünk mindent, kiköpködte, ami a szívét nyomta, mostantól minden szép és jó és békés és harmonikus lesz, és nem bazmeg, mindig, MINDIG sikerül a leggyönyörűbb élményeinket is úgy kiforgatnia, hogy pofán b@szhasson vele, hogy fájjon, hogy végül megbánjam azt, amit szeretetből, kedvességből tettem, hogy örömet szerezzek neki… Tudom én, hogy fél… fél, hogy megint sérülni fog és minél szerelmesebb, annál kiszolgáltatottabb, annál sérülékenyebb, annál jobban fél, hogy sebeket kap majd ebben a kapcsolatban is, de én ezt nem bírom.
Másnap teljesen józanul bocsánatot kért, szerelmet vallott és megesküdött mindenre, ami szent, hogy nem kombinál többet, nem gyárt elméleteket, „normális” lesz. Úgy tettem, mintha elhinném. Ő pedig megpróbált úgy tenni, mintha ezt be akarná tartani. Pár napig sikerült. Még egyszer, legeslegutoljára összeszorítottam a fogam és azt mondtam, próbáljuk meg, hátha tényleg jó lesz – de már nem hittem benne, ÉN már nem igyekeztem rajta, hogy így legyen, csak hagytam történni a dolgokat. Lassacskán kezdte visszahurcolni a dolgait hozzám, pedig abban állapodtunk meg, hogy nem erőltetjük az együttélést, majd hétvégente találkozunk, hogy ne menjünk egymás agyára. De ő valamiért úgy értelmezte a nagy kibékülésünket, hogy akkor visszacsinálunk mindent, mintha el sem költözött volna, és folytatjuk, csak most már más hozzáállással – én meg nem akartam megbántani azzal, hogy hé, nem ebben állapodtunk meg, ne gyere vissza; hagytam, hogy történjen, amit ő akar. Most mondjam, vagy elég egyértelmű az eddigiekből, hogy természetesen nem működik?!?! A pünkösdi 7vége még viszonylag jól indult, aztán hétfő estére valami baja lett, megint. Tessék-lássék kérdezősködtem, hogy mi a baja, pedig valójában tudom, de amíg nem mondja ki, nem tudjuk megoldani. És valójában már nem is akarom megoldani az ő problémáit, nekem is vannak és azzal nem törődik senki… Tegnap este részegen megint csinált egy enyhébb cirkuszt, amikor a Penge meghívott minket vacsorázni a Nótafába, pedig lehetett volna egy gyönyörű, klassz este is. De a bor-unicum-barna sör triász elmosta az elhatározást, hogy nem gyárt több elméletet, nem kombinál, nem keres támadást a kedves gesztusok mögött. Megint veszekedés lett a vége, aztán belátás, ígéretek, fogadkozás… Azt mondta, tudja, hogy ezzel a viselkedésével el fog veszíteni, pedig nem akar, életében nőt még így nem szeretett, mint engem. És küzd, hogy megváltozhasson és velem lehessen, harcol saját magával, hogy elfogadja: szerelmes, és hozzám akar tartozni, mert ezt az ő nagy függetlenségével, szabadságvágyával, lázadásával nehezen dolgozza fel. Nem hiszek neki. Már nem. És így aztán végképp nem is fog menni. Ha nem érzi, hogy bízom benne, hogy támogatom, fel fogja adni. De én már nem tudok többet bízni benne. Elfogyott az erőm, a türelmem, a remény belőlem, csak az értelmetlen, ostoba szerelem van, de az nem elég semmire. Már nem keresem az örömét, már nincs kedvem kedveskedni neki, már megerőltető még rendet is raknom, mire hazajön, napok óta nem voltam képes a szárítót lepakolni, vagy beágyazni, vagy akár egy kaját főzni. Úgyis kikérte magának, én még egyszer nem teszem ki magam annak, hogy ezzel megbánthasson – és a kedvemet is elvette. Ülök a kupleráj közepén, kosz van, rendetlenség, esténként sorozatokat nézek a tévében, és nincs semmi, de semmi motivációm arra, hogy csináljak valamit, bármit. Közben azért próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, persze. De mindketten tudjuk, hogy nem jó ez így.
Én nem azért akarok együtt lenni a szerelmemmel, hogy örökösen féljek, milyen állapotban, milyen elméletekkel jön haza, hogy folyton csalódjak, megbántódjak, fájjon és sírjak. Nekem olyan férfi kell, aki örömmel jön haza hozzám, aki mosolyog, ha meglát, akinek látom a boldogságot felcsillanni a szemében, hogy velem lehet, aki értékeli, hogy tiszta, rendes otthonnal, meleg vacsorával várom haza, aki hagyja magát szeretni, kényeztetni, boldoggá tenni – és aki engem is boldoggá tesz. Aki néha csak úgy hoz egy üveg pezsgőt, hogy ünnepeljük meg, hogy szeretjük egymást és együtt vagyunk. Aki néha hazaállít egy kiló krumplival és két pár virslivel, hogy főzzünk együtt egy paprikás krumplit. Aki megnevettet. Aki néha megmasszírozza a vállamat, mert tudja, hogy folyamatosan görcsben van. Aki birizgálja a hajamat, hiszen tudja, hogy imádom. Akire büszke lehetek, mert van tartása. Aki gondolkodik, mielőtt valami marhaságot szervezne. Aki kérés nélkül is észreveszi, hogy már mindkét csavar kiesett a székből és semmi nem tartja az ülőkéjét és megcsinálja. Aki megtartja, amit megígért és nem azzal védekezik, hogy „nem jött össze”. Aki szerez egy 30-as KRESZ táblát, ha azt mondta. Aki nem iszik pálinkát, ha azt ígérte. Aki megteszi, amire megkérem.
De az, hogy engem mi tesz boldoggá, eddig nem vált kardinális kérdéssé. Eddig minden csak róla szólt. Én pedig csak vártam, vártam, hogy hátha eszébe jutnak ilyen hétköznapi, kis apró, piszlicsáré marhaságok, hogy örömet szerezzen nekem. De neki az jut eszébe, hogy menjünk moziba ötezerért, meg el akar vinni vacsorázni, de nincs rá pénze, tehát ő egy értéktelen nulla, még ennyit sem tud megadni a nőjének, és kezdődik minden elölről… Nem hiszem, hogy sokáig bírnám ezt. És ő sem fogja. Vajon melyikünk fog szakítani? Melyikünknél tud majd végre az ész felülkerekedni az érzelmekkel szemben?
Hogyan jutottunk el idáig????? Hol romlott el és mitől????
