A hülyék hete után a seggmeresztők hete jött, basszus, csupa olyan vendég volt a héten, aki este 11-kor még a legkisebb hajlandóságot sem mutatta a hazaindulásra, ezáltal az elmúlt héten mindennap 11 órát dolgoztam, hát tele volt már kicsit a hócipőm...
Na de a hülyék hete... vazze, 4 hónap alatt összesen nem találkoztam ennyi balf@sszal, mint most néhány nap leforgása alatt. Bejön az ember vacsorázni, csak valami kicsit, rendel egy adag sütőben pirított kecskesajtot. Minden vacsorázónak (mert marha figyelmesek vagyunk, meg hogy éhen ne vesszen, míg megkapja a tápját), adunk előételnek egy kistányéron egy kis nyammognivalót: egy pici szelet fűszervajas pirítóst, egy pici szelet paradicsomkrémes pirítóst, meg 2 nagyobb szelet kenyérkét egy minivajjal. Emberünk felfalja az utolsó morzsáig, majd szépen összerámol mindent: kést, villát, szalvétát, alátétpapírt, tányért, tornyot épít belőle, és szól nekem, hogy fizetne. És akkor próbáld meg úgy a tudomására hozni, hogy a vacsoráját még meg se kapta, hogy lehetőleg ne érezze magát emeletes kreténnek, mert mégiscsak ő a vendég, és azért van nálunk, hogy jól érezze magát, érted... Aztán anyuka a gyerekeivel, megeszi a vacsoráját, a gyerekek még nyammognak, megissza a borát is, ahogy leteszi a poharat, már ott vagyok és kérdezem, hogy hozhatok-e még egyet. Erre kedvesen elmagyarázza nekem, hogy nem maradt éhes egyáltalán, mert délután szalonnát evett, és ez az adag pont elég volt neki tényleg. BORBÓL hozhatok-e még egyet, te kretén, nem akarok még egy adag vacsorát hozni neked!!!!! - helyett természetesen ismét megpróbálom úgy megvilágítani számára a félreértést, hogy ne süllyedjen a föld alá szégyenében a hülyesége miatt... aztán a csúcsok csúcsa: 4 fős társaság, két középkorú férfi, két középkorú nő, puccosak, gazdagok, megkérdik tőlem az ajtóban, itt van-e a főnök. Kérdezem, hogy az öreg, vagy a fiatal főnök érdekli-e őket. Azt mondják, az öreg, a Josy. Sajnálattal közlöm velük, hogy pont elkerülték egymást, épp most ment el. Mondják, nem baj, azért bejönnek vacsorázni. Rendelnek italt, nézik az étlapot, közben informálódnak:
- Josy golfozni ment?
- Nem, haza. - Meglepődnek.
- De visszajön, ugye?
- Hát, ezt nem tudom megmondani, ő már nem mindennap van itt.- Még jobban meglepődnek. Már-már félve kérdik:
- Hogyhogy nem mindennap? Hát ő a konyhafőnök, nem?
- Hát, igazából már négy éve nem, nyugdíjazta magát. - Az arcokon totális döbbenet, én is egyre zavartabb vagyok, hát mi bajuk van ezeknek?!?!?
- Biztosan a Josyról beszélek?- kérdezik. Naná, vazze, hát csak ismerem már az öreg főnököt.
- Igen, Josyról beszélek, az öreg főnökről.
- Golfozik, ugye?
- Igen.
- Négy gyereke van?
- Igen.
- És ő itt a konyhafőnök.
- Nem, már 4 éve a legidősebb fia a konyhafőnök, az előbb látták is, itt állt a pultban.
Na, erre aztán végképp totális zavar, döbbenet és tanácstalanság az arcokon, végül összenéznek és a legbátrabb megkérdezi:
- Lehet, hogy van itt Sedrunban még egy szálloda, ahol Josy a főnök, aki golfozik, 4 gyereke van és konyhafőnök? - Hát az bizony lehet, te idióta, a La Cruna főnöke is Josy 4 gyerekkel, golfozik is, konyhafőnök is, éppen csak egy jó húszassal fiatalabb a mi Josynknál és a szállodája pont annyiban hasonlít a mienkhez, hogy ugyanúgy 4 fala van, meg tető a falakon, mint nálunk. Egy szónak is száz a vége, kreténék a La Crunát keresték, és hozzánk sikerült beülniük. Na, ezt se volt egyszerű úgy lekommunikálni, hogy ne jöjjenek ki túl sz@rul belőle... mindenesetre igen gyorsan távoztak.
Majd ezek után jött a káosz és zűrzavar hete, amikor napi 35-40 vacsorákat adtunk el a hazamenni képtelen vendégseregletnek, és ezen héten belül a péntek, a Gotthard alagút nagy áttörésének napja... folyt köv:)
