... pedig amióta hazajöttem, minden áldott nap le akartam írni az élményeimet, a nyaralásosokat is meg a többit is. Itt vannak a kész mondatok a fejemben. De minden áldott nap történt valami, ami olyan szinten felkúrta az agyamat, hogy egyszerűen nem bírtam ideülni és megírni a jópofa sztorikat. Ez a valami általában az anyám cirkuszolása volt. Most inkább hagyjuk, hogy miért, de a lényege az, hogy én vagyok az egyetlen, aki valamit is tett az elmúlt hetekben azért, amit ő szeretett volna, kértem, könyörögtem, szaladgáltam, intézkedtem, telefonálgattam, jópofáskodtam és ordítottam, zsaroltam és hisztiztem, az Atyaúristennel is összevesztem, mégis halál nyögvenyelősen megy a dolog, és ezért örökösen én vagyok lekúrva. Én, aki csinál is valamit, míg a méltóságos anyám ül és vár, hogy elintéződjön, amit ő szeretne. Szóval elegem van mindenből.
Rémesen irigylem az olyan embereket, mint amilyen a Drágám is, aki sokszor megharagszik, sokszor ordít, válogatatlanul vágja a másik fejéhez a szidalmakat, de aztán nyom nélkül el is felejti az egészet. Én csak egyszer haragszom meg. Csak egyszer ordítok úgy istenigazából. Csak egyszer engedem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem, és cenzúrázatlanul őszintén kiordítsam mindazt, ami akkor és ott a számra jön. Csak egyszer. De akkor örökre. És onnantól kezdve az illető előttem ember már nem lehet. Én nagyon sokáig nem haragszom. Nem, mert tudom magamról, hogy az nálam végleges. Nagyon sokáig nem hiszem el, hogy valaki tényleg gonosz, rosszindulatú, aljas, kétszínű, vagy bármi rossz. Nagyon sokáig hiszem, hogy igenis jó ember, mentegetem magamban, próbálom a jó oldalról megmagyarázni a tetteit, keresem a mentségeket számára, még a számonkérést is kerülöm, inkább próbálom magamtól kitalálni a logikáját, a tetteinek az indítékát, keresem a jót a dolgok legalján éveken át, hogy ne kelljen megharagudnom rá, ne kelljen csalódnom benne. De aztán ennek egyszercsak vége szakad. Amikor annyi elnézett, megmagyarázott, kimosdatott kis szemétség összegyűlik, hogy kicsordul a bili, akkor aztán megharagszom. Nagyon és örökre.
És ma, az egész heti itthoni banzáj után valakinek sikerült ebbe beleszaladnia. Valakinek, aki évek óta változik nagyon rossz irányba, de nem és nem voltam hajlandó tudomásul venni. Mindig kimentettem. "Nem akart ő rosszat, csak most éppen..." mert szerettem, nagyon szerettem. Születésétől fogva imádtam, babusgattam, dédelgettem, segítettem, óvtam, védtem, terelgettem, tanítgattam, próbáltam neki egy olyan értékrendet átadni, ami a szereteten, a bizalmon, az egymás segítésén alapszik és ami szerintem jó. És 20 évig úgy tűnt, hogy sikerült. Aztán pár éve elkezdődött egy folyamat, ami nekem nem tetszett, de azt hittem, ez csak a látszat, valójában ő belül még mindig a régi, csak most éppen... Aztán ma kiderült, hogy nem. És én üvöltöttem, az elmúlt évek összes csalódását, megbántottságát, fájdalmát kiköpködtem magamból, a szemére hánytam mindent, amit valaha is tettem érte, olyan stílusban, hogy így utólag már sajnálom őt. És nem vagyok rá büszke. De rohadtul fáj, amikor valakiben, aki ennyire közel áll hozzám, ekkorát kell csalódnom. És nem vígasztal, hogy igazat adott nekem. Mindenben. A rá vonatkozó jelzőimben is. És csak még rátesz egy lapáttal az egész történetre, hogy évek óta hallgatom mindenkitől, hogy méltatlan ő az én nagy szeretetemre, a sok segítségre. És én mindig megvédtem, én mindenkivel szembeszálltam érte, nem hagytam, hogy bántsák, hogy rosszat mondjanak róla. És most mindenkinek igaza lett. És én voltam a hülye.
És mostmár dühös se vagyok, pedig úgy remegett a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, olyan idegroham jött rám, hogy egyszerre tudtam volna bőgni és hisztérikusan röhögni, rohangáltam fel-alá a lakásban, és azt hajtogattam, hogy ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs... elmúlt. Mostmár csak szomorú vagyok, nagyon szomorú. Plusz mostanában ugye az anyámmal itthon is rém jó a hangulat. És ezt az állapotot rémesen utálom. Szívem szerint elköltöznék most innen, el mindentől és mindenkitől, jelen állapotomban rendkívül vonzónak tűnik a hegyi remete státusz, vagy a hajótörött egy lakatlan szigeten. Na jó, nem bánom, a Drágám néha meglátogathatna, de csak ha nem cirkuszol velem, hanem olyan szép és klassz és szuper lesz minden, mint most volt kedden-szerdán, amikor itt volt nálam. Mert az most tényleg nagyon jó volt.
De se remetének se hajótöröttnek nem mehetek most el, úgyhogy 2 óra múlva elmegyek az anyámért, aztán pedig vodka-tonikot fogok vacsorázni.
