Egy hirtelen legyűrt jéghideg vodka-tonik hatására úgy éreztem, sablont kell váltanom. Momentán ez a tipus sokkal jobban kifejezi az aktuális lelkiállapotomat, úgyhogy fogadjátok soxeretettel.
Egyébként meg gyorsan próbálok írni, mielőtt a vodkázás letális hatásai érvényesülhetnének, ellenben rendkívül csapongóak és szétszórtak a gondolataim (bizonyára az agyam hárítja az igazi problémával való foglalkozást), úgyhogy ne nagyon keressetek majd összefüggéseket a továbbiakban.
A Zanyukám egyik kedvenc száma a Pet Shop Boys-tól az It's a Sin... pár hete repesve újságolta: "Képzeld, volt a rádióban az a jó szám... tudod... az a... Peep Show Boys" Na, nesze neked, Freud, ehhez vajon mit szólnál a 62 éves Anyukám szájából?????
Éppen Bols vodkát iszom, és eszembe jutott, hogy anno egy nagyon kedves pincérsráccal kooperálva sajnálatos módon "eltörem" egy poharat, azaz hazahoztam magammal, egy gyönyörű, keskeny, magas, vastag falú Bols vodkás poharat... miért az ilyen szerzeménypoharak törnek el leghamarabb????? Amikor ANNYIRA gyönyörű volt... De ha már pohártörés, a volt férjemnek volt mániája, hogy hazamentette a neki tetsző poharakat és egyszer Gazembers koncerten a jó kis rockertarisznya volt velünk, úgyhogy abba rejtette a szerzeményt (amiről egyébként nem tudtam, mert ez szerintem határozottan lopás, mindenütt lehet találni nagyon kedves, kooperációra hajlamos pincérsrácot, és akkor már ajándék, és nincs vele semmi baj, szóval valószínűleg ezért titkolta előlem a cselekményt). Aztán jöttünk-mentünk, táska cibálódott, dobálódott, rugdosódott, majd mit sem sejtve belenyúltam valakinek a cuccáért, amit ránk bízott és indult volna haza, úgyhogy kellett neki, szóval belenyúltam a tarisznyába és iszonyú éles fájdalmat éreztem, kirántottam a kezem és szépen folyt belőle a vér, szanaszéjjel vágta a hurcibálás következtében összetört pohár. Határozottan szemrehányó voltam az ex felé, ő viszont baromira nem látta be, hogy ő lenne a hibás, elvégre nem ő törte össze a poharat... na ja vazze, de ki akarta ellopni???? Ha megkeresed szépen a fent többszörösen említett kedves, kooperációra hajlamos pincérsrácot, akkor maradhatott volna az asztalon az a tetves pohár, és közvetlenül a hazaindulásunk előtt elég lett volna a táskába tenni és nem szabdalja össze a kezem... végülis begyógyult a seb persze, sőt, még a helye sem maradt meg, nem úgy, mint amikor egyszer rám szakadt a szobaajtóból a tábla üveg... talán 8 éves lehettem, de lehet, hogy 10, az én drága Édesapukám, mivel házgondnok volt, épp fogadóórát tartott, szóval a Zanyukámmal voltunk otthon kettesben, téli este volt, talán november, mert hó nem volt, de korán sötétedett, és egyszercsak hirtelen feltámadt a szél. Rohantunk a Zanyuval bezárogatni az ablakokat, ő beszaladt a szobámba, én utána, láttam, hogy rendesen küzd az ablakkal, mert annyira erős volt a szél, hogy alig bírta visszanyomni, segíteni akartam neki, de rám kiabált, hogy siessek a konyhába és csukjam be az ablakát. Közben úgy tűnt, leküzdötte az ablakot, már fordította rá a kilincset, úgyhogy elindultam kifelé, de ahogy kiléptem a szobámból, a szél kitépte a Zanyu kezéből az ablakot, a huzat feltámadt és iszonyat erővel bevágta mögöttem az üvegezett ajtót, úgy, hogy abból kirobbant az üveg a hátamra-fejemre-karomra... csodával határos módon két kis vágást szereztem csak be a két kézfejemre, mert a dörrenéstől megijedve azonnal elkezdtem összegörnyedni és már kaptam a fejemhez a kezem, hogy védjem magam, így sikerült a kézfejemnek kapni a szilánkokat, de az a mai napig látszik.
Na, közben felhívott a Drágám, és beszéltünk potom 29 percet, mely időtartam kimondottan előnyére vált a vodkának, hogy kifejthesse a hatását, ámde különösen hátrányosan befolyásolta a blogozási képességeimet. Viszont a hirtelen jött szómenésemet ezáltal szegény Drágámra árasztottam, és mindezeket ide a blogba mégeccer leírni már marhára nincs kanalam... most vagyok különben abban az állapotban, amikor eléggé ki vagyok borulva, plusz ráittam egy kicsit, és ettől lelőhetetlenné váltam. Ezt különben nem nagyon szeretem magamban, amikor ilyen vagyok. Mert valahol azért érzékelem, hogy mélységesen az agyára megyek szegény hallgatóságomnak, senkit nem hagyok szóhoz jutni, mindenről eszembe jut valami és végeérhetetlenül jár a szám és ez a hallgatóságomnak bizonyára terhes. Márpedig én nagyon nem szeretek senkinek a terhére lenni. Sőt, általában igyexem mindenhol mindig mindenkinél az az ember lenni, aki a legkevesebb problémát-odafigyelést-gondot okozza. És az ilyen alkalmak bizony totálisan ellentmondanak ennek az alapelvemnek. Mentségemre szolgáljon, hogy kábé évente egyszer fordul ilyesmi elő velem, és utána mindig bocsánatot szoktam kérni. Viszont ezért van az is, hogy engem senki sem ismer igazán. Mert általában én vagyok az, aki hallgat, meghallgat másokat. Aztán igény szerint véleményt mond, együttérez, vígasztal, lecsesz, segít, támogat, meggyőz, lebeszél, rábeszél, szóval ALKALMAZKODIK. És jelen állapotomban nem alkalmazkodom. Csak beszélek (írok) össze-vissza minden hülyeséget, talán mert azt remélem, hogy bár nem a valós problémát beszélem ki magamból, de mégiscsak megkönnyebbülök azáltal, hogy beszélek (írok). És általában az emberek aranyosak körülöttem, és odafigyelnek rám (vagy legalábbis úgy csinálnak, mintha), és a bocsánatkérésemet azzal szokták fogadni, hogy örülnek, hogy most én is beszéltem egy kicsit, de én nem feltétlenül örülök. Ilyenkor kijönnek belőlem olyan dolgok is, amiknek nem biztos, hogy ki kellene, mert sebezhetővé, támadhatóvá, bánthatóvá tesznek, mert belőlem, rólam árulnak el valamit, valamit, ami nem feltétlenül az, mint amit egyébként mutatni szeretnék. Hú, sszem, kezdek nagyon lila lenni. Na nem baj, akit nem érdekel, az úgyse olvassa el, nekem viszont jól esik most leírni - kiírni magamból. Szóval az egész az önvédelemről szól. Tudod: bánts meg egy Rákot, és biztos lehetsz benne, hogy az a tüske örökre benne marad. Ezt próbálom elkerülni, próbálok minél kisebb felületet adni arra, hogy bánthassanak. Minél kevesebbet tud rólam valaki, annál kevésbé bánthat. És nagyon kevés ember van, akiben meg merek bízni. És egyre kevesebb lesz, mert az ilyen emberek 99%-a visszaélt már a bizalmammal, és bántott. És ebbe mindannyiszopr belebetegszem. Pedig soxor tudom, hogy nem is akart bántani, de mégis úgy sikerült. Pedig én elmondtam, hogy mire reagálok megbántódással. És mégis. És ez rohadtul fáj. Ezt most a Drágámmal való telefonbeszélgetéás hozta amúgy ki belőlem. Olyan dolgot várt volna el tőlem, amit már soxor adtam magamtól, de olyan reakciót kaptam rá válaszul, hogy a fal adta a másikat. Úgyhogy mostmár nem mondom. Nem kell mégegyszer az a válasz, amitől egy hétig egy irányba szaladtam. Csakhogy neki most meg hiányzik, ő most hallani szeretné. De én nem tudom többet mondani. Nem, mert eleve nehezemre esett, amikor mondtam, mert tudtam, hogy ezáltal sebezhetővé válok, és ő le is csapta a labdát és megsebzett. És ez egy nagyon rohadt helyzet.
Viszont mostmár végképp az agyamra mentem saját magamnak is, úgyhogy bocsánat mindenkitől, akit leterheltem a szómenésemmel, de itt az örömhír: veszem a búcsúmat és megyek aludni, legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek :)