Na mostmár aztán tényleg elegem van belőle, hogy vagy időm nincs írni, vagy valaki elveszi a kedvemet, úgyhogy ha a fene fenét eszik is, most blogolni fogok és kész.

Porec előtt hagytam abba, igyexem onnan folytatni: csodálatos, fantasztikus, leírhatatlanul nagyon jó volt!!!! Mondjuk odafelé a 10 óra éjszakai buszozás nem embernek való, pláne nem nekem a sérves derekammal és pláne nem a Drágámnak a nem mindennapi méreteivel... igazság szerint azt az észrevételt kellett tennem, miszerint a hiperszuper luxusbuszok komfortjánál sok tekintetben még a BKV buszok is többet nyújtanak. A kényelmemet szolgáló karfák például legtöbbször csak útban vannak és akadályoznak, a lehajatható ülések úgysem hajthatóak le annyira, hogy valóban fekvés-élménye legyen az embernek, viszont kaloda-szerű élményt nyújtanak a mögöttem ülőnek, a függönyök úgysem érnek össze, a csomagtartókba, melyek kétségkívül roppant dizájnosak és szépek, alig fér be valami, és még sorolhatnám... de azért odaértünk reggel 1/2 8 körül összetörten, holtfáradtan, nyúzottan, viszont a szálloda, a hely, a környék, a kilátás mindenért kárpótolt... itt jegyezném meg, hogy próbáltam képtárat létrehozni a kep.tar.hu/witch77 címen, és ott prezentálni az élményeinket, de mindezidáig képtelen voltam ftp kapcsolatot létrehozni a tar.hu szerverével, de azért időnként rápróbálhattok, hátha... ha sikerül, legalább megcsodálhatjátok, milyen vagyok hullafáradtan :)

Szóval megérkeztünk, minden klassz, minden gyönyörű, minden szuper, megkapjuk az all-inclusive karszalagot, a céges csomagot, az ajtónyitó kártyát (nem ám kulcsot barátom, kártyát, ami mellesleg a szoba áramellátását is biztosította, ha nem tettük a fali tartójába, nem volt áram), felmálháztuk magunkat és elindultunk megkeresni a szobát. Nos hát, az egyetlen, amit a szálloda ellen fel tudok hozni, hogy némileg labirintus-szerű volt, mivel többször megtoldották az alapépületet, ami ugyan abszolút nem látszott rajta (tehát ne egy balatoni toldozott-foltozott sufnit képzelj el) ellenben érdekes félemeleteket, átjárókat és folyosókat eredményezett, valamint liftből se volt mindegy, melyikbe szállsz be, mert volt, amelyik meg sem állt az emeleteden, meg ilyesmi. Szóval keresgéltünk egy ideig, amíg a mi liftünket megtaláltuk, aztán kicsit zavarba jöttünk, mert a szobakártyán az állt, hogy D szint, a liftben viszont számok voltak... nagy nehezen kisakkoztuk, hová kell mennünk, megnyomtuk a megfelelő gombot, ajtó becsukódik, lift elindul, lift megáll, ajtó nem nyílik. Várunk, várakozunk, majd értetlenül körülnézve megállapítjuk, hogy az ajtó a hátunk mögött nyílt ki, ugyanis a lift hátfala is ajtó volt... király, parasztgyerekek a városban, még jó, hogy nem várt az emeleten senki a liftre, mert tutira rohadtul röhögött volna, ahogy meglát ott minket gyűrötten, 1 köbméter bőrönddel a nyitott ajtónak háttal állva várakozni... ezek után már csak a teraszajtót sikerült majdnem letépnünk, ugyanis nagy slunggal megpróbáltuk kitárni, de az a dög síneken csúszva oldalra nyílott... kissé megvígasztalt, hogy később kiderült: eme luxussal másnak is meggyűlt a baja, akadt olyan utitársunk, aki a teraszajtót nem kinyitni nem bírta , hanem becsukni, ezért vacogva aludt két éjszakát...
Villámgyorsan lecuccoltunk, ebéd előtt még volt 3 óránk, lesétáltunk hát a tengerpartra (kábé 50 méter), fényképeztünk, jöttünk-mentünk, aztán vissza a szobába és úgy döntöttünk, ebéd előtt alszunk még egy órát, ránk fér. Beállítottuk a telefont 12-re, majd 3/4 1-kor pánikszerűen felriadtunk (a telefont ugyanis meg sem hallottuk) és elrohantunk ebédelni.
Na hát az ebéd, meg úgy általában az étkezések... az étterem is full luxus, a tengerre néző fala végig üveg, gyönyörű, makulátlan, kifogásolhatatlan. Ellenben az ellátmány... nem mondom, hogy nem volt választék, éppen csak nem feltétlenül tudtuk, mit eszünk... a svédasztalnak egy érdekes variánsát alkalmazták: melegítőpultokon ki voltak rakva a kaják, de a pult másik oldalán állt egy ember nagykanállal, és amire ráböktem, abból szedett nekem annyit, amíg tartottam a tányéromat, ilyenformán a szocialista menzák hangulatát belevegyítve az 5csillagos luxusba, viszont semmilyen nyelven nem beszélt a horváton kívül. A kajákra kiírva a világon semmi nem volt, csak mindegyik fölé ki volt téve egy kis kártya, melyen annak az állatnak a képe volt, amiből az adott étel készült. Így aztán mindösszes információnk egy-egy kajáról annyi volt, hogy sertésből, marhából, pulykából avagy csirkéből készült-e, de mondjuk a zöldségételeken és a tengeri herkentyűkön még ennyi sem volt. Azért szerencsére komolyan melléfognunk nem sikerült, általánosságban ehetőnek minősítettük a tápot, bár a mi jó magyaros ízlésünknek kissé ízetlennek tűntek az ételek, valamint azt a mai napig nem értem, hogy a kirakott süteménymennyiséget hogyan számolták ki... konkrétan azt az 50-60 db mignon méretű krémes ezt-azt, miközben csak mi a Drágám cégétől 1200-an voltunk, plusz laktak rajtunk kívül mások is a szállodában... szóval a sütiszerzés komoly kalandtúra volt, amiről első nap az elalvásunknak köszönhetően abszolút lecsúsztunk, na de majd legközelebb, gondoltuk, és elmentünk a nyaralás első céges programjára, mely azonban sajnálatos módon elhúzódott, így a vacsorára is 1 óra késéssel érkeztünk, tehát a sütiről megint lemaradtunk.
Na de sebaj, az ágy már rémesen húzott minket, úgyhogy igen korán lefeküdtünk aludni, telefon beállít 7-re, (merthogy 7-től van reggeli) és elájultunk a leírhatatlanul kényelmes és hatalmas ágyban. Aztán 3/4 8-kor pánikszerűen felriadtunk, észrevételeztük, hogy azt a tetves telefont már megint nem hallotuk meg és elrohantunk reggelizni... sajnálatos módon eléggé lefosztott pultokat találtunk, de azért sikerült bőségesen bereggeliznünk, majd újfent céges program következett, aztán az ebéd, amiről végre már nem késtünk le, majdnem elsőként támadtuk be az éttermet és degeszre zabáltuk magunkat (sütiből is, igen). Aztán kávézni mentünk a snack bárba, ahol "snack" ugyan nem volt, de a kávé finom volt, és a pultos hölgy mármár beszélt németül, szóval meg tudtam értetni magam, és ez nekem irtó fontos tud lenni.

Aztán jött a Drágám NAGY PILLANATa, amiről feltétlenül így, külön bekezdésben kell megemlékeznem. Ugyanis az én Drágám nem beszél nyelveket. Az oroszt rég elfelejtette, ha tudta is, az angolból a nagyon közismert szavakat persze ismeri, de ezek legtöbbje 7köznapi kommunikációra sajnos alkalmatlan (ritkán adódik például olyan alkalom, hogy az ember az "oh, i miss you, baby" kifejezést használja egy presszóban), a német pedig... a bitte-danke pároson kívül egyetlen szó van, amit álmából felébresztve is tud németül, ez a furfangos, idétlen, és úgy általában tök jelentéktelen, kicsit sem fontos szó valamiért nagyon az agyába vésődött, és ez a szó az Aschenbecher, vagyis hamutartó. És leülve ugyan mi hiányzott az azstalunkról???? Hát a hamutartó. És az én Drágám elment a pulthoz és szépen németül kért egy hamutartót. És én mindenképpen azt gondolom, hogy ez egy rendkívül jelentős pillanat az életben, amikor az ember életében először képes egy idegen nyelven érthetően kommunikálni, elintézni valamit. Sajnos a történeti hűséghez az is hozzátartozik, hogy kissé rá is faragtunk erre a dologra, egy későbbi alkalommal ugyanis a Drágám ment, hogy hozzon a pulttól kávét - zwei Espresso bitte - és megkértem, hogy hozzon nekem hozzá egy ásványvizet is, úgy mondják, Mineralwasser. Ezen a ponton azonban zavar keletkezett a rendszerben, a pultos ugyanis (abszolút abban a hitben lévén, hogy a Drágám beszél németül), visszakérdezett... a hangsúlyból ítélve mindenképpen eldöntendő volt a kérdés, Drágám pedig a látszat megőrzése végett az egyik variánsra határozottan azt felelte: ja. Mely párbeszéd következtében én sajnálatos módon szénsavmentes ásványvizet kaptam...

De a mi kedvünket semmi el nem ronthatta, hihetetlen volt a hangulat, 1200 olyan ember, aki imád ott dolgozni, ahol, aki sikeres, aki elvégzett egy nem is túl megerőltető munkát és ezért jutalmul a családjával együtt egy luxusszállodai all inclusive hétvégét kapott a horvát tengerparton, fantasztikus jókedv, lelkesedés, egyszerűen leírhatatlan...

Na de még csak szombat délután van, részt veszünk még egy utolsó céges programon, aztán újfent kávézni indulunk - kábé nyolcszázadmagunkkal... viszonylag jó időben sikerült beállnom a sorba, így potom 40 perc sorállás után máris birtokolhattam a kávénkat, valamint érdekes felfedezést is sikerült tennem: az all inclusive ellenére a külföldi, márkás piák fizetősek voltak, DEEEEE minden ilyen italnak (Jägermeister, whisky, gin) van horvát megfelelője, ami viszont benne van az all inclusive-ben. Ezen információ birtokában már jóval bizakodóbban tekintettem az esti buli elé, valamint sikerült néhány szintén nyelvtudatlan utitársam rendelését is lebonyolítanom, akik infarktusgyanúsak lettek, mikor kiderült, hogy a Jäger, amit inni akartak, X ezer kunájukba kerülne.
Aztán átöltözés után ismét sétálni mentünk, újabb fényképek születtek immár sötétben, majd visszamentünk a bárba némi alkoholnemű magunhoz vétele céljából. Többek ajánlására kipróbáltuk a narancssárga Albatrosz koktélt és a szépségesen kék Lagúna koktélt, nekem mindkettőtől megfordult a gyomrom, az albatrosz émelygősen édes, cseresznyeízű, sherry-brandys förtelem volt, a lagúna meg szintén körömlakk-szerű italnak bizonyult, de legalább megtudtam, hogy a Curacao-t nem szeretem (eddig még sohasem ittam ugyanis). Ez utóbbi viszont a Drágám tetszését elnyerte, úgyhogy a későbbiek folyamán kiadósan belagúnázott :)

Aztán vacsorázni ismét sikerült időben mennünk, de addigra már a túlzabálás félreérthetetlen tünetei jelentkeztek rajtunk, sajnálatos módon alig tudtunk egy pár falatot enni, inkább visszamentünk a bárba, Drágám lagúnázott, én inkább vörösboroztam, és mivel buli volt hirdetve, hamarosan rengetegen lettünk a bárban, csomó emberrel beszélgettünk, jöttünk-mentünk, fényképeztünk, aztán 10 óra körül úgy döntöttünk, hogy a horvátországi Nr. 1 énekesnő koncertjét már nem várjuk meg. Ezt mondjuk a Drágám némileg nehezményezte, ugyanis az említett hölgy kábé 23 éves, szexi szőke csajszi volt, 20 centis tűsarkakon, pattanásig feszülő miniruhában (napközben legalábbis a céges programon ebben a formában adott ízelítőt a repertoárjából), de biztosítottam róla, hogy nem veszít semmit, ugyanis a koncertet úgyis csak bekötött szemmel nézhette volna végig :))) Szóval beájultunk az ágyba, újfent istenit aludtunk, még felkelni is sikerült időben, kiadósan bereggeliztünk, aztán egy utolsót kávéztunk, és indult a busz haza.

Na, azt hiszem, most itt egyelőre befejezem a beszámolót, mert már elzsibbadtak az ujjaim a kopogtatástól, folyt. köv. :) Addig is legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek! :)