Krisztike

És megint egy csütörtökkel indult a 7vége, ami ráadásul hétfőig tart, mert még ma, húsvét vasárnap is buli van, holnap, hétfőn pedig húsvét lévén oldalhelyesen Tojás-szülinapot ünnepelni vagyunk hivatalosak :D 

Ellenben igen sok-sok év után idén először megmakacsoltam magam, húsvét-sztrájkot hirdettem, és a bármiféle sonka- és/vagy tojástartalmú dőzsök létrehozására irányuló halvány segéd szándékot sem hagytam kialakulni a tudatomban :D Nem mondom, hogy cseppnyi lelkifurdalásom sincs, de ugyanakkor élvezem, hogy nem borultam bele megint a kötelező jellegű kajatermelésbe, amihez a világon semmi kedvem nincs és csak fárasztó nyűg mindig a nagyjából nulla locsoló kedvéért. Helyette van más jellegű meló, toljuk a szekeret, és közben a barátaimmal, szeretteimmel lehetek :)

Na de ilyen isteni bográcsos kaját még életemben nem kóstoltam, mint amit összességében 3 nap alatt váltófutás-szerű vetésforgóban mindösszesen négyünknek, cirka háromszori felfőzéssel, kábé ötszöri utánfűszerezéssel, és végül húsvéti sonkafőzőleves tuninggal sikerült létrehoznunk - csak azt meg ne kérdezze senki, hogy MI EZ, mert az hosszasan kínos körülírós magyarázgatásba torkollana csak... :D Sajnos az evésig nem sikerült eljutnom, csak a bevásárlás, a second hand főzés és a kóstolás öröme jutott ki nekem (és még vár a mosogatás, éjjáó)- viszont a 3 db olasz zenekar mindösszesen kábé 20 főnyi személyi állománya egészen jóllakott óvodás formát öltött vacsora után (Babóka viszont espumisannal kezelte a keletkezett formáját / és állapotát, George savlekötővel a vigyázatlanul elfogyasztott uborka által generált problémáit, mi meg néha határozott szükségét éreztük volna valami ketamin-szerű idegcsillapító általi kezelésnek, de ilyesmink nem volt kéznél, úgyhogy csendben füstölt a fejünk tovább :D ) 
Apa megint bebizonyította, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, illetve hogy a Route-ban valahogy mindig jó irányból fúj a szél, mert összefújja az egylelkűeket - majd kímélet nélkül beledobta a mélyvízbe a friss-ropogós hasonlelkű hangoskodónkat, aki viszont nem esett kétségbe, hanem igen nagyon derekasan helyt állt :) Pedig rögtön legelsőre megnyerte azon előre rettegett esemény hangosítását, amit végül Apa 3 db kakofónia interpretálása után teketória nélkül vörös fokozatú audiovizuális környezetszennyezésnek minősített, és a 4 db szimpatikus, zenésznek álcázott emberszabású létformát sürgősen eltanácsolta egészségkárosítás-számba menő tevékenységük további folytatásától. A viharsebesen rövidre zárt produkció ellenére én végül térden állva rebegtem kézcsókkal kombinált meghatott köszönetet társ-pitbullkáimnak, akik hihetetlen önfeláldozással, 200 mártír és vértanú megtört lemondásával szívükben, ámde mégis felvetett fejjel odaálltak mellém életem ezen különösen nehéz 12 percében, és szembenéztek a kihívással. Tartották magukat a jelszóhoz: együtt sírunk - együtt nevetünk - együtt szívunk, és a sokszoros túlerővel szemben felálló, biztos halálba induló hadsereg végső, elszánt bátorságával vállvetve felsorakoztak mellém. Mondjuk nem mondom, hogy könnyű harc volt... bizony többször megrogytunk a csapások súlya alatt, de álltuk a sarat, és végül győztünk! :D
Az események bizonyos pontján egyébként (nagyjából a produkció 8. másodpercében - a Szerk.) villámcsapásszerű hirtelenséggel világosodtak meg az ok-okozati összefüggések tekintetében mindazok, akik évek óta ismernek engem, és vörösboros kólán kívül eddig mást inni nem láttak - a fenti traumatikus 12 percet megelőző órában viszont hitetlenkedve tapasztalták, hogy 6 deci tonikkal kísért 3 deci vodkát kortyolok fokozott sebességgel a szervezetembe, úgy is mint védőital. Mondjuk ennek hatására bizonyos ideig nem is nagyon tudtam, merre vagyok arccal, ilyen már régen történt velem, de határozottan segített a színpadon zajló nem mindennapi élmény (sokk) feldolgozásában (ami alól egyébként mi mindannyian pitbullkák, külön-külön egyesével és együttesen is agyafúrtan körmönfont koholt ürügyekkel próbáltuk kihúzni magunkat, de végül győzött a Cosa Nostra és (Kereszt) Apa parancsa... és végső soron lehet, hogy a közösen kiállt megpróbáltatás még szorosabbra kovácsolta A Családunk egységét, amelynek így Kicsi, a friss hangoskodónk is elválaszthatatlan részévé vált a hegesztésnél is oldhatatlanabb kötéssel ... ) :D

Ezen -tovább részletezni nem kívánt- programpont után, mint a halál torkából menekült, armageddonból szabadult túlélők, levezető-stresszoldó csoportos terápiát folytattunk reggelig, bár az életben maradottak szokásos euforikus lelkesedése nem uralkodott el rajtunk, de szerintem Kicsi elkezdte halványan sejteni, hová került... kissé mondjuk még én is újragondoltam a stabilan rögzített kórképeinket, amikor Reni kora reggel bejelentette, hogy ő most siet haza, ugyanis csirkét kell kopasztania o.O Pláne, amikor világossá vált, hogy tényleg nem viccel! o.O A Barbi anyósánál nevelgetett lábasjószág fogyasztható élelemmé konvertálása volt a terv, méghozzá szervezett csapatmunkával: Forma vállalta az akció gyilkosság részét (mégiscsak ő a férfi) Barbi és Reni pedig a kopasztás-hadműveletet... egészen valószerűtlennek tűnt ez a sztori, de Reni ragaszkodott hozzá, és távozott körünkből - majd később cseten tájékoztatott róla, hogy az egész csirke-terv váratlanul alapjaiban ingott meg, kiderült ugyanis, hogy Forma dolgozni ment délután 4-ig, Barbi az anyukájával többórás soppingra készül, minek hatására Reni hirtelen felindulásból úgy döntött, hogy játszóruhában, tyúkkopasztásra készen sört fog reggelizni és ezalatt mesét néz a tévében, mert ez a kombó tűrhetően szedál. Amikor végül mi, ottmaradottak feloszlattuk a terápiás gyűlést, felmentem én is Renihez, hogy lelki támaszt nyújtsak neki (hazajönni kicseszettül nem volt kedvem, és ott le is tudtam zuhanyozni - a Szerk.) és akkor ott néhány futó, ijesztő órácskára úgy tűnt, hogy a szombati napom egy vidám, össznépi csirkevágásban fog kiteljesedni... :O Végül szerencsére Barbi és Reni telefonon megkoholták a kibúvó ürügyet: mire Forma végez és leöli az állatot, és még mire azt megkopasztják, annak már aznap neki sem érdemes állni - ellenben randizzunk a Kapufában mi hárman csajok és igyunk valamit a megrázkódtatásra. Reni átöltözött játszósból kimenősre és a tervet késdelem nélkül megvalósítottuk - csakhogy Barbi már azzal a fejleménnyel érkezett, hogy neki ha tetszik, ha nem, kopasztania kell, mert a mama másnap vasárnapi ebédként tyúkhúslevest fog enni és pont. Hiába próbálkoztunk húsvéttal, kötelező sonka-tojás fogyasztással, más alapanyagok ajánlgatásával, az ukáz készen volt: a pipinek még aznap halnia és kopasztódnia kell. Így Barbi a soppingolás során beszerzett komplett hajókoffernyi zsákmánnyal és kicsit sem lelkesen távozott csirke-iránt (jelszó: Nem röhög!!! Együttérez!!!), mi pedig miután Fanikát kétszer felébresztettük, Suncikát megzavartuk a horgászásnak álcázott semmittevésében, szereztünk egy tartalék beugrós hangoskodót és megalapoztunk néhány gyümölcsözőnek ígérkező üzleti kapcsolatot, még gyorsan gyógypedeztünk egyet a nem kimondottan agysebész eladólánnyal a nemzetiben (ha kicsit odateszem magam, simán megforgathattam volna szegénykét úgy, hogy végül bőven több pénzzel jövünk ki, mint amennyivel bementünk és a 4 doboz cigi is megvan, de jó ember vagyok, úgyhogy nem nyúltam be a hülye összegeket, amiket tévedésből visszaadott, sőt, tisztáztam a számtani anomáliát, amibe keveredett) és mentünk vissza Apához. Reni harmadjára is ráfőzött a bográcsos b@szra, immáron sonkalével tuningolva, a végeredményt megetettük az aktuális olasz zenekarral, majd fantasztikus angoltudásom segítségével egyiküket 5,5 perc alatt gyorstalpaló üzemmódban profi portaszolgálatossá képeztem - lévén, hogy zenekari hozzájárulás címen némi anyagi támogatásra volt kilátásuk a közönségtől, és azt határoztuk, hogy akkor már a támogatás begyűjtése is nyugodtan lehet az ő feladatuk. A rendkívül alapos oktatás kiterjedt a magyar bankjegyek és érmék alapos megismerésétől kezdve a pecsételés-jegy kérdésen át a "kasszát nem hagyunk tele pénzzel, nyitva, a pult tetején" című lecke többszöri ismétlésére is, sőt, még grátisz gyakorlati részt is csaptam hozzá: az első támogatásokat közös erőfeszítéssel zsebeltük be a zenekari kasszába, majd fokozatosan hagytam önállósodni a kis csinos, göndör hajú, olasz tanítványomat. De gondos, figyelmes tanáraként teljesen még ezután sem hagytam magára: a szájába rágtam, hogy itt leszek végig a közelben, hívjon azonnal, ha bármiben segíthetek - de ügyes diáknak bizonyult: közel 4 órán keresztül tökéletesen és önállóan működtette a rendszert. Majd este 10-kor azzal rohant hozzám kétségbeesetten, hogy valószínűleg egy ezres helyett 10 ezrest adott vissza, tegyek valamit. Áááááááá.... megtettem mindent, amit tehettem: látványosan sajnálkoztam, együttérzően sóhajtoztam, és szörnyülködtem, hogy a fenébe, pedig akár egy teli tank benzin is összedobódhatott volna nekik - így csak fél tank lesz... hát mégis mit várt tőlem szegényem?! Állítsam falhoz a vendégeket és addig senki se ki-se be, míg be nem vallja az érintett, hogy ő nyúlta be szegény olasz zenekarocska 10 ezresét és vissza nem adja?!
Közben Barbi és Forma a csirke-hadműveletet zseniális szakértelemmel, flottul lebonyolítván szintén megérkeztek - és hozták magukkal közös tetoválóművészünket, Sanyit is, akire azonnal lecsaptam, mert irtóra nagyon szeretném már a következő tetkómat magamon tudni. A leendő minta újabb egyeztetésének köszönhetően a lukas agyú tetoválózseninek újra, sokadszorra is nekiálltam címszavakat felsorolni az engem vonzó dolgokról, úgy is, mint telihold, mágia, varázslat, boszorkányság, kristálygömb és társai - és ezen a ponton a lendületem máris erőteljesen megtört, ugyanis a Művész úr általam frissiben megismert barátnőjével hirtelen közös nevezőre kerültünk, és hosszas diskurzusba merültünk okkultizmusról, boszorkányságról, megérzésekről, jóslatokról, ezen belül legfőképpen a tenyérjóslásról. Ennek folyományaként pedig természetesen hamar létrejött az oda-vissza tenyérolvasgatás, ami tőle úgy került kivitelezésre, hogy amint elmarta a bal kezem, azonnal azt az 5, vonalak alkotta háromszöget kereste és számolta a tenyeremben, melyek megléte a tenyérjósok számára évszázadok óta névjegye és egyben bizonysága a született boszorkánynak, egyszóval a leányzó hipp-hopp lemeózott, hogy vajon csak süketelek boszorkányságról, vagy tényleg közöm is van hozzá :D Megtalálta, amit keresett: a tenyeremben is benne van, hogy valóban, igazán boszorkány vagyok, de legalábbis olyan személy, aki igen jó kapcsolatot képes ápolni az érzékszerveinkkel érzékelhető valóságon túl létező világgal is... furcsa volt különben, életemben még soha senkinek nem jutott eszébe tisztázni velem, hogy csak becenévként ragad-e rám ez mindig, vagy tényleg van is bennem banyahajlam... :)
No, miután a bizonyító eljárás lefolyt, valamint tüzetesen megtekintettem Barbi már-már telihátas, a Művész úr legújabb referenciájaként prezentált virágtenger felett lebegő Csingilingjét is, végre azért csak sikerült a Mesterrel is érdemben konzultálnom egy kicsit, de sokkoló infókat hozott nekem: az általam átküldött kép alapján vázolt mágusos elképzelés igen fantáziaébresztő, és gyönyörű mintává rajzolható, ámde bőrre varrt tetoválásként 20 centis méret alatt csak pacaként kivitelezhető (ezen méretnek legfeljebb a felét képzeltem el én, főként, mert így nem fér el a tervezett helyén: tarkón vagy felső csigolya-tájékon, hanem minimum a két lapocka közé le kell hozni, amivel viszont nem tudom, szeretném-e pluszban hangsúlyozni a békebeli, masszív kivitelezésű, páratlanul dekoratív kredenc - méretű és formájú hátamat - a Szerk.), na meg -folytatta a Mester - bár látványos és gyönyörű lenne a motívum, de a legkevésbé sem nőies. E kijelentése ellenére a Művész úr életben maradt (sőt, később Forma kezeiből is kimentettem, amikor már enyhébben megfulladt, és a rángatástól leválni látszott a rendkívül dekoratív piros bőrdzsekijének a hajtókája is, mert azért én mégiscsak bízom benne, hogy ő fogja rám tetoválni a tökéletest), és elővezettem neki, hogy bakker, 14 centis tűsarkam, a műkörmöm, a dupla D kosaram, a vörös loboncom meg a sminkem mellé ugye csak nem akarsz még plusz nőiességként rózsaszín csillámos pillangókat rám varrni, ráadásul egyik meglévő tetkóm sem cukorszirupos babakacaj, ebben a kategóriában ugyanis a vagányabb-dögösebb kategória felé hajlok, de jó, hagyjuk a mágust, beszéljünk akkor a másik tervről, a támadó viperásról... Beszéltünk. Nettó 2-5 centit sikerült ezáltal csökkenteni a méreten, ami még így is túlontúl nagy, viszont ráadásul kissé profilból ábrázolva lenne csak látványos az a vipera, ami szerintem középre varrva féloldalasan hatna, lapockán pedig nem csak hatna, hanem tényleg az is lenne - márpedig valamiért nálam erőteljesen kardinális kérdés a szimmetria... szóval tulajdonképpen tökéletesen zátonyra futottunk, már kezdek ott tartani, hogy minden tiltakozás és ellenkezés dacára maradok az eredeti, kicsi, tarkóra tehető, egyszerű alapmotívumnál, amit eleve szerettem volna, csak épp mindenki - Apával az élen - azonnal kampányolni kezdett, hogy kicsit cifrázzuk, díszítsük, komplexesítsük már ezt a mintát, mert csak úgy magában túl snassz... hát egyelőre pont ebbe látszik belebukni az egész sztori, mert megcifrázva máris nem fér oda, ahová szerettem volna, tehát teljesen az alapoktól kellene újragondolnom ezt a vágyamat a következő tetoválásomról... bezzeg Apa gésájának terve immáron végleges formát öltött papíron, megkapta a tökéletes minősítést, így hamarosan a bőrére kerül...
Mindennek tudatában kissé megzuhant a lelkiállapotom, és nem sokat javított a helyzeten, hogy miközben egy bárszék-szerű bútordarabon ücsörögtem, immáron 4,5 órája heroikus küzdelmet folytatva az aznapi első és egyetlen boroskólámmal, Formából leküzdhetetlen szeretetrohamok kezdtek kitörni. Ennek hatására először is a 190 centis ruhafogas alkatával az ölembe kuporodott TÉRDELVE (igazából fogalmam sincs, hogyan bírta ezt a pozitúrát kiakrobatikázni o.O), az elképesztő hosszúságú karjait a nyakamon-fejemen érzésem szerint vagy 3× körbetekerte, ezáltal fulladás-szorosan rám folyondározta magát, a fejét pedig a vállamba fúrta, ily módon tökéletes putyujgatandó 3 évessé metamorfizálódva. Miután ezt elunta, leválasztotta a már-már rám gyógyult csápjait és lecihelődött rólam, irtó figyelmesen még a combcsontomat sem törte el keresztbe (még két darabba sem!), de postafordultával már jött is vissza. Hanyatt fekve, dajkálandó pólyás baba pózban a karomba fészkelte magát és a hüvelykujját a szájába kapva egyértelműen és határozottan ráutaló testbeszéd útján ringatást követelt - egy néhány hónapos csecsemő identitásába lényegülve. Mondjuk az identitás hitelességét jelentősen rontotta, hogy Forma-baba széltében-hosszában métereket lógott le az ölemből, valamint a körülötte lengedező, tisztán érzékelhető cigaretta-, pálinka-, és sörszag sem kedvezett a pólyás-illúzió fenntartásának, ezt egyébként a babás-mamás szituáció elleni határozott tiltakozásom kifejezésével egyidejűleg fennhangon a tudomására is hoztam. Körülöttünk ekkor már többen összeesve sírtak a röhögéstől, ezzel egyidejűleg viszont igen sajnálatos módon több kompromittáló fényképfelvétel is készült meghitten édes-bújós kettősünkről (a fotós napjai természetesen meg vannak számlálva :D ), miközben én leginkább a nem túl stabil ülőalkalmatosság épségéért fohászkodtam... Mert ha az adott tartózkodási helyünkön (a pult éle-sarka, a hűtőszekrények éle-sarka és a takarítóeszközök-szemetesbödön-rácsos ajtó triász által behatárolt talpalatnyi padlódarabon - a Szerk. ) adja fel végképp a lábán álló helyzetét szegény túlterhelt bútordarab, én pedig a határainkat kijelölő sarkok és élek hathatós terelgetésével, Forma súlya által az összeomlott szék roncsaira vasalódva érek földet, hát akkor nem fog nehezemre esni, hogy megálljam a röhögést... Szerencsére mielőtt végképp kedvem támadt volna eret vágni magamon, az óriásbébi szeretetrohamai váratlan hirtelenséggel megszűntek, én pedig menekülés-szerűen kezdtem sürgetni a hazaindulásunkat :D

Barbit, Formát és a nem-tudom-kit hazavittem Kiályerdőbe- az utazás időtartama alatt vezetéstechnikai, útvonaltervezési és közlekedésbiztonsági kérdésekben Forma és közöttem kialakult véleménykülönbségeken alapuló többrendbeli konfliktust ambuláns ellátás keretein belül, gyorsan és hatékonyan helyben kezeltem (legjobb eredményeket az "akkor itt kiszállsz és innen sétálsz", a "fejezd be az óbégatást, úgyis arra megyek, amerre Barbi mondja!", illetve a "te inkább áramot vezess, autót meg majd én" retard alkalmazásával értem el), majd később, utasaim fogytával, a szintén velem tartó friss hangoskodónknak egy szombat hajnali, teliholdasan romantikus, rapid "Ismerd meg Csepelt!" túra spontán abszolválásával kedveskedtem. E túra folyamán a sorban 23. felszántottnak rémlő (vagy felszántott) aszfalttal burkolt mellékutca krátereiben off-roadozva hirtelen villámcsapásszerűen belém hasított a felismerés, hogy életemben háromszor követtem a Forma által javasolt útvonalat: most először, utoljára és soha többet. Végül is a nagy szerencsénk az volt, hogy az elmúlt napok behatásai ellenére is működőképes állapotban maradt villámgyors reflexeimnek (meg a boszorkányos megérzéseimnek) köszönhetően egy huszadrangú útkereszteződésben ösztönösen leolvastam a keresztező út tábláját, mely táblán azon egyetlen egy darab utcának a neve szerepelt, amit Királyerdő több száz közterülete közül egyedül ismerek, így kis tolatás és az ismert nevű utcába kanyarodás után 17 másodperccel már teljesen tisztában voltam a tartózkodási helyünkkel, és pár perc múlva már vissza is értünk Babókához az ott felejtett pénztárcámért :D
Sajnálatos módon újdonat hangoskodónk lakhelye az enyémmel tökéletesen közös nevezőre hozhatatlan irányban található, és az egyébként rendkívül szimpatikus fiatalember a Csepel-Pesterzsébet-Pestlőrinc-Pestimre útvonallal való bármilyen közelebbi kapcsolat létesítésétől is mereven elzárkózott, így teliholdas ismeretterjesztő túránk a Szent Imre téri rendőrség előtt hajnali 2 óra 42 perckor véget ért - viszont amennyi hülyeséget összehordtam szegényemnek ez alatt a hangulatos éjszakai autókázás alatt, attól szerintem hazáig zsongott a feje :D Viszont ha most nem fogja menekülőre és szalad világgá az első hangoskodós melójával megnyert traumatikus sokk, a másnap hirtelen felindulásból rá HTK-zott 27 megoldandó feladat okozta stressz és az általam mintegy levezetésként ráömlesztett monumentális méreteket öltött idiotizmustól, akkor már soha :D Akkor tényleg közénk való, minden létező próbát kiállt, és olyan dolog a világon már soha nem történhet, ami őt tőlünk eltántorítaná :D :D :D Ma este kiderül, megfutamodott-e ő vagy más, amikor beleállunk a folytatásba, ellenben szerintem egyelőre ennyi tudósítás bőven sok a folyamatban lévő őrületből :D Mondjuk nyilván generálódik majd még bőven - különös tekintettel arra, hogy aludnom megint csak jóval kevesebbet sikerült a kelleténél - és ha jól tévedek, ezzel nagyjából mindeni így van:D

Előbb-utóbb érkezem majd a további fejleményekkel, addig is áldás, békesség, kitartás, szebb jövőt, boldog nyuszit és piros tojásokat! ;) :D

A halállistám már-már  telefonkönyvnyire bővül lassan,  de a listavezető  továbbra is Lajoska, aki, arany csillagom, 24 óra alatt legalább 5 × élte túl a saját halálát, pedig hajszál választott el tőle, hogy feleségéből az özvegyévé tegyem magam, hiába itta magát térden állva kézkérősre (immár harmadszor a történelem során, ámde most először gyűrűvel, méghozzá világítóssal) :D Lábon kihordtam miatta egy közepes erősségű idegösszeomlást, bele sem megyek igazán az ő tökéletes, semmit el nem felejtő fotografikus memóriájába, ami viszont nála valahogy túlműködhet, mert pluszban generál olyan nem létező emlékeket, hogy a Grimm testvérek elszégyellnék magukat, és még nem is ez a legrosszabb, hanem hogy olyan végtelenül makacs elszántsággal próbálja órákon át rám dumálni, hogy ezek közös emlékeink és egyszerűen nem létezik, hogy nekem törlődtek, hogy sikoltozós idegsokkot kapok tőle, aztán végül már kezdek hinni benne, hogy tényleg megbolondultam, és megtörtént dolgok nullára törlődtek az emlékezetemből, mert ha ő ennyire körömszakadtáig ragaszkodik a sztorihoz akkor annak valami alapja egyszerűen kell legyen... és akkor egyszercsak kicsap a biztosíték, és törlődik a valóság körülöttem egy 10 percre - valamint ez a 10 perc mindörökkön örökkére az egész életemből... szóval volt erőteljes alapja, hogy gyilkolni akartam:)

De aztán kiderült, hogy nem fizette még ki a számláját, meg közben már nálam is némi adósságba verte magát, és végül azt a döntést hoztuk Babókával,  hogy irtózunk a hullarablástól, tehát előbb inkább megvárjuk, hogy fizessen, és csak utána likvidálunk (pedig különféle manipulációkkal és  ráhatásokkal már azt is elértem, hogy akár a padlólapot is felcsákányozta és kiásta volna magának dőlésirányban, hogy később nekem könnyebb dolgom legyen :D ). Na meg közben Reni is nagyon kampányolt az alapötlet továbbfejlesztéséért, mert íródik ám az ő halállistája is, de szerinte a sima, snassz, gyors és kíméletes kivégzésnél sokkal szórakoztatóbb és kielégítőbb élmény, na meg lényegesen  arányosabb büntetés is, ha  hosszan és  fájdalmasan meg is kínozzuk előtte a delikvenst (amire ő már természetesen részletesen kidolgozott  tervekkel rendelkezik :D ).

Így végül  Lajoska megúszta a hirtelen felindulásból elkövetett emberölés elszenvedését, mert a kintlévőségeink és a fejlesztési tervek miatt átmenetileg elnapoltam a halállisták feldolgozását. :D

No ezen kívül  iszonyat pörgős, rohanós, fordulatos és idegrendszer-károsító 7végén vagyunk túl :D

Annyit jöttünk-mentünk, vásároltunk, főztünk, mosogattunk, vacsoráztattunk, pakoltunk, autóztunk, szerveztünk, intéztünk, fuvaroztunk, pörögtünk, pultoztunk, takarítottunk Rnivel és Babókával, hogy a fele is sok lett volna, sőt, szombat este például mi hárman csajok voltunk az atyaúristenek, mert Apának egész hajnalig teljesen más jellegű elfoglaltságai voltak teljesen máshol :) Összességében végül nem annyira lett Sakáltanyás ez a mutatvány, mint amennyire brutal deepthroat kategóriás, mert természetesen többen voltak azon az egyetlen estén, mint 3 másikon együttvéve, mi pedig mindhárman stabil harmadnaposan, fejenként kábé  4 óra alvással indultunk bele az estébe…  És hát az iroda, a backstage 3 zenekarral + hangszerekkel,  a 3 terem folyamatos rendben tartása asztallerámolással, takarítással, a pultozás, a tömegek kiszolgálása, a terasz rendben tartása, lerámolása, takarítása, a két lakás folyamatos felügyelése, néhány halaszthatatlan megbeszélés, illetve privát energiapótló szünet lerendezése, Apának a rendszeres lejelentkezés legalább nagyjából pontos adatokkal, és habnak a tortán az éjfélkor esedékessé vált sör- és bor beszerző expedíció, és mindezen mutatványoknak a kábé 120, legnagyobb részben a hülye hatodik hatványán üzemelő vendégre optimalizált változata azért kifogástalan gyári állapotban is adja rendesen a terhelést,  hát még így … :D

Plusz mindezt súlyosbították olyan apróságok, mint például  egy halmozottan hátrányos helyzetű idiótára evett-ivott Lajoska bébszittelése, aki például a mozgáskoordinációját tekintve olyan mérvű kihívásokkal küzdött, hogy a vasajtón csak harmadszori célzással jutott be, majd ezen sikerélménytől megtáltosodva olyan szenvedéllyel vetette bele magát az üdvözlésbe, hogy ölelés fedőnéven letaroltuk a fél termet: teljes súlyával a nyakamba omolva rajtam keresztül és velem együtt eldózerolt egy fotelt, egy hirdetőtáblát és egy stokit úgy, hogy csak a fal bírta megfékezni a lendületes ostromot…   meg az a Lajoskával nagyjából megegyező mértékben módosult tudatállapotban létező ifjú leány, aki tetőtől talpig gyászfeketébe és láncba volt öltözve, ezáltal úgy nézett ki, mint egy alternatív metálos botsáska, és teljesen váratlanul, minden ismerkedés, bevezető vagy köszönés nélkül nekünk szegezte a következő kérdést: szerintünk mitől lehet az, hogy a  4 éve tartó kapcsolatában hiába próbálkozik bármilyen módszerrel, egyszerűen képtelen elérni a pasijánál, hogy az úgy rendesen, istenesen a falhoz vágja őt és kőkeményen megdugja?!?!  Ezzel szegény, tanácsra vágyó, gyászoló botsáska mit sem sejtve végül is egy újabb gyilkossági kísérlet szándékának csíráját ültette el bennem, ugyanis az addigra már kissé tisztuló, de még erősen filozófus, számolhatatlan tapasztalattal rendelkező, köztudottan öreg bölcs és örök szexmániás csajozógép Lajoska akkora ökörségeket kezdett el osztani a botsáska lánynak, hogy már 12 éves koromban is kiröhögtem volna érte, és végül amikor már nem bírtam tovább a sok ostobaságot hallgatni, és elővezettem néhány életből merített saját gyűjtésű tanmesét, akkor még nekem is belekezdett megmagyarázni és bizonygatni, hogy igazából én nem is tudom (vagy rosszul tudom), amit tudok, nem is azt érzem, amit érzek, és nem is arra vágyom, amire vágyom, mindent csak azért mondtam, mert illik az imidzsembe és jól hangzik… na, akkor, ott, ami számomra igazán jól hangzott volna, az egy shotgun döreje, Lajoska feje által némileg letompítva… :D

 Na, de végül is a lényeg, hogy a fenti hátráltató és gátló tényezők ellenére szerencsére szinte teljesen ugyanazon a fordulaton pörögtünk mi hárman csajok, így azért vittünk bőven bulit és röhögést is a melóba, és minden klasszul ment, mindenre jutott idő, minden meg lett csinálva, nem volt kirívóan problémás vendég, a zenekarok is teljesen profik és problémamentesek voltak nulla nyűggel, a hangoskodók is éppen tök jó formában voltak, úgyhogy mindenhol minden teljesen tökéletesen olyan flottul működött,  ahogyan csak ritkán jön össze, egész szép pénzt is csináltunk, úgyhogy volt elégedettség, béke, öröm - és kicseszett fáradtság… :D

Közben Apának köszönhetően ezen szombattól kezdődően Babóka, Reni és én "a Route pitbulljai" gyűjtőnéven is beazonosíthatóvá váltunk :D  

Na, aztán amikor végeztünk a meló nagyjával, akkor tájékoztattam az egybegyűlteket, hogy ez azért mégiscsak tarthatatlan, hogy Svájcból szabadságra, pihenni jövök haza, pultot, vendéget, satöbbit még csak közelről látni sem akarok,  erre pontosan ugyanabban a kategóriában indítanak itthon az állítólagos barátaim a mélytorok-versenyben, mint amiben ott kint is szerepelek. Továbbá az alelnöki kinevezésem küszöbén állva, 4 mázsa papírmunkával elárasztva saját íróasztalt követelek, számítógépet és nyomtatót, na meg a külföldi zenekarokkal való kommunikációképesség érdekében angol és olasz nyelvtanfolyamra való beiskolázást. A követeléseim nem képeznek tárgyalási alapot, és teljesítésükig azonnali hatállyal sztrájkba lépek. Erre Apa rövid úton a szakszervezethez irányított, úgyhogy tájékoztattam róla, hogy ez esetben szakszervezetet alapítok, ha én leszek az egyetlen tagja is, és onnantól viszont már szakszervezeti sztrájkot hirdetek: zászlókkal, táblákkal, transzparensekkel felszerelkezve a nagyterem ajtajában fogok tábort verni. Mivel erre Apa képes volt vállat vonva azt válaszolni, hogy „felőlem csináld csak, kincsem, majd kikerülünk”, kénytelen voltam kilátásba helyezni a lemondásomat, és az egyesületből való kilépésemet :D Erre meg viszont családról, cosa nostráról, ágyba helyezett döglött halakról meg ilyesmi hülyeségekről kezdett el magyarázni, úgyhogy végül kénytelen voltam a sztrájktárgyalást elnapolni, mert láttam, hogy nem jutunk így semmire. Most újabb zsarolási módszer kitervelésén dolgozom :D

No meg ezen a hétvégén tudatosult bennünk igazán, hogy az utóbbi hetekben, (de most az utolsó 4 napban főként) olyan ipari mennyiségű elmeroggyant kretén koncentrálódott nálunk és körülöttünk, hogy végül már komolyan elbizonytalanodtunk, vajon nem ők-e mégis a normálisak, és mi a hülyék… Eleinte még azt tervezgettük, hogy felszabadítjuk a világot a hülyék nyomása alól, de egyszerűen olyan mérhetetlenül rengetegen vannak, és olyan fenyegetően áradnak, hömpölyögnek mindenhol körülöttünk, mint egy horribilis árvíz, és mi annyira kevesen vagyunk, hogy be kellett látnunk: nem bírunk el velük. Viszont arra jutottunk, hogy ha inkább mi kevesek zárkóznánk be, mintegy önkéntes karanténba vonulva, és ők maradnának kint, akkor legalább magunkat meg tudnánk óvni tőlük - és elkezdhetnénk a felszabadítást. Ilyen milliós tételben úgysem tudnánk hol és hogyan elhelyezni és kezelni a bomlott agyú példányokat, így bezárkózva viszont legalább mi védve lennénk :D 
Komplett cselekvési tervet dolgoztunk ki vészhelyzet esetére (ha végképp ellepnének minket) az alábbiak szerint:

- Természetesen a Route-ot jelölnénk ki, mint önkéntes karantént és az összes fellelhető lánccal, lakattal és zárral hermetikusan kizárnánk a többieket - valami rejtélyes, ámde rendkívül fertőző, és igen veszélyes kórral történt megfertőződésünk rémhírét keltve. Ipari mennyiségben kezdenénk gyártani a segélykérő leveleket, közleményeket és hangulatkeltő provokációkat, valamint szívszaggató videókat forgatnánk, satöbbi,  és az interneten keresztül elárasztanánk velük az egész naprendszert – természetesen a lehető legnagyobb mennyiségű segélycsomag kikövetelésének céljával. Segélycsomagként viszont csakis cementet kérnénk / fogadnánk el, a lehető legmonumentálisabb kiszerelésben, semmiféle élelmiszer-, ruha, meg  egyéb hülyeségadományra nem tartanánk igényt, ha éhen döglünk, vagy a fagyhalál szélén állunk sem, ezeket megoldanánk. Viszont cementre feltétlenül óriási szükségünk lenne (ehhez majd még generálunk egy ideológiát, ami alátámasztja a horribilis cementigényünket, például a kacifántos szaturnuszi láz, amiben szenvedünk, nem gyógyítható, szinten tartani is csak folyamatosan cserélt cementfürdőben élve lehet, vagy ilyesmi. Minél nagyobb baromság, annál könnyebben elhiszik a gyagyások.) cementet tehát küldhetnek-hordhatnak végtelenített módban. Nyugodtan dobálják csak le a helikopterekről a közeli leszállópályára előzetesen felfestett, nagy piros X-eket célozva, nem probléma, ha sérülnek a zsákok, mi majd intézkedünk az átvételükről, de semmilyen körülmények között ne szálljanak le, ugye a karantén, elképesztő méreteket öltött a fertőzésveszély, miegymás.

- Ha megindul a segélycement szállítása, akkor jönne a következő lépés: szépen kisebb csoportokba vezényelnénk a karanténunk körül nyüzsgő,  kíváncsi, minket tanulmányozó, önkéntesen segítő,  bármilyen szolgálatot teljesítő, újságíró, csak céltalanul lebzselő , stb, stb  emberekből álló tömeget és a piros X-ekhez irányítanánk őket. Természetesen tájékoztatnánk őket róla, hogy ha húzódoznának engedelmeskedni nekünk, akkor azonnal elindítjuk diszkriminációt harsogva az alaposan előkészített, világméretű közfelháborodást keltő manipulatív propagandánkat, ami futótűzként generálja majd a világ minden országában irántunk a szimpátiát,  irántuk pedig az ellentétét, és ez talán kissé ártalmas hatással lenne néhány országos és nemzetközi jelentőségű  apróságra, illetve esetleg mostantól éjszakánként portyázni járunk majd KI közéjük és foglyokat ejtünk, akiket behurcolunk magunkhoz, végzetesen gyilkos kórral fertőzve meg őket (ezzel a fenyegetéssel óvatosan kell bánni, mert ha sort kell kerítenünk rá, akkor bukunk, mint Rottenbiller.). Ha viszont mennek szépen, ahova mondjuk, akkor jól megszedhetik magukat a nyugati és amerikai segélycsomagokból, melyekből igen tetemes részt fel tudnánk ajánlani az együttműködésük fejében. A választási lehetőségek ilyen objektív és korrekt bemutatása alapján nyilván azonnal meghoznák a helyes döntést, tehát az erőviszonyokat tekintve már a kezdetekkor kialakulna a megfelelő helyzet: mi parancsolunk, ők engedelmeskednek..

- Tehát a hülyék tömege sűrű, rendezett sorokban a piros X-ekre rendeződne  a segélycsomagok, adományok érkeztetésével megbízva. Viszonylag gyors és szapora módja lenne a kretén-kérdés megfelelő kezelésének (különösen, ha sikerülne elérni a cementküldemények legalább 10-15 embert lefedő méretre való csomagolását) – ráadásul a tömeges szerencsétlenségek, hogy a sok kasu képtelen elkapni az adományzsákokat, így azok folyton-folyvást, lépten-nyomon agyoncsapkodják őket, végül is teljesen életszerű balesetek… És amennyiben megfelelő tételben és rendszerességgel érkeznek a cementküldemények, valamint a fogadóbizottságok is megfelelő szervezettséggel működnek, úgy néhány nap leforgása alatt akár több százezer dilinkótól megszabadulhatna az emberiség.

Jó, nyilván akadnak még finomításra, aprólékosabb kidolgozásra szoruló nüanszok, de abban mindannyian minimális kétség nélkül egyetértettünk, hogy összességében ez egy tökéletesen működőképes terv :D Az egyetlen, minimális, apró konfliktusokat generáló pontja a folyamatnak csupán a világtörténelem első, cement adomány-érkeztető etapjának összeállítása. Ugyanis mindannyian olyan mennyiségű dilipatát akarnánk a saját közvetlen környezetünkből haladéktalanul és azonnal és késedelem nélkül és már tegnap is rég késő lett volna státusszal a legelső adományfogadó bizottságba név szerint delegálni, hogy az a cementeszsák ami elég lenne rájuk, a Napot is eltakarná :D :D :D Szerintem sorsolni fogjuk az első csapatokat... :D

Na, a jelen hétvége agymenéseiből azt hiszem, elég szemelvényt közöltem, úgyhogy megyek a dolgomra, a következő beszámolómig áldás, békesség! ;) :D