Na de mostmár aztán elegem van a felhőszakadásokból.
Tegnap természetesen a komplett nagymosás volt épp a kertbe kiteregetve, én pedig a fürdőkádban relaxáltam, amikor leszakadt az ég. Azzal a rohanással, amit műveltem, szerintem országos csúcsot döntöttem. Kipattan a kádból, vizes bőrre köntös felrángat, papucsban sprint a kertbe, egy polip a nyolc karjával nem kapkodta volna olyan gyorsan a csipeszeket és rongyokat, mint én, bokáig sárosan lakásba vissza, szárító előrángat, újra kitereget, kurvaanyázik szakadatlan.
Ellenben a mai eseményekhez képest ez szinte eltörpül. Fodrásznál voltam ugyanis. Vácon. Mert még a benzinpénzzel együtt is olcsóbb a manőver, mint Pesten. Hajszálpontosan 13:40-kor léptem ki a fodrászatból, ugyanabban a másodpercben, amikor az első óriási esőcseppek koppanni kezdtek az aszfalton. Berohantam a közértbe cigivásárlás céljából, aztán kifelé jövet konstatáltam, hogy olyan szinten szakad az eső, hogy a 20 méterre parkoló autómat jóformán nem is látom. Kiálltam az előtető alá, rágyújtottam, és rövid töprengés után úgy döntöttem, hogy nincs az az isten, amiért én a frissen kihúzott, kivasalt hajammal víz alá menjek, még 20 métert sem, inkább itt töltöm a délutánt, ha kell. De egyszer csak a fodrászüzlet felől közeledni kezdett egy bazi fekete esernyő, alatta a fodrászommal, és mondta, hogy értem jött, elkísér a kocsimig, nehogy már pocsékba menjen a friss frizurám. Tájékoztattam róla, hogy eszem ágában sem volt elindulni, de mindenképpen ezer hála és köszönet a figyelmességéért, egyszer tutira szentté fogják avatni, és elsétáltunk szépen a kocsiig. Én beültem, pát intettem, elindultam, és azt hittem, innentől már nyert ügyem van. Ha, ha, és ha. A kis naiv. Felértem a 2/A-ra, és 2 kilométer után olyan felhőszakadásba kerültem, hogy a legmagasabb fokozatba kapcsolt ablaktörlő mellett sem láttam semmit, de SEMMIT az útból, még az útszéli fehér csíkot sem, ez utóbbi viszont szerencsére néha-néha elővillant, így legalább azt le tudtam csekkolni, hogy az úton vagyok-e... ennyire már régen féltem. 30-cal, érted? HARMINCCAL autóztam a 2/A-n, és azért imádkoztam, hogy ne kerüljön elém egy autó se, se szemből, se velem egy irányból, se mellém a felhajtókról, mert egyszerűen nem láttuk volna egymást, és meghalunk. Ez tuti. Néha elmosódottan reflektor villant szemből, mögöttem is vánszorgott egy (lehet, hogy több) kocsi, én meg már ott tartottam, hogy akárhol vagyok is, én most, itt kiteszem a vészvillogót és megállok, aztán várom a szebb jövőt. Mire idáig jutottam, kitisztult kissé a történet, kezdett rendeződni a helyzet, de pár kilométer múlva, mire igazán megnyugodhattam volna, újrakezdődött. És a legrémesebb az egészben az volt, hogy közben végig láttam (már amikor láttam a víztől), hogy ott, nem messze, tiszta az ég és süt a nap, de egyszerűen nem, és nem bírtam kiérni az alól a fekete, lógó hasú, ocsmány felhő alól... Aztán beértem Pestre, és az M3 bevezetőn már sütött a nap. Én meg szerintem fogytam 1/2 óra alatt 5 kilót. Szóval tele a tököm a felhőszakadásokkal.
Különben jó lett a hajam. Meg sütöttem palacsintát is. Meg sajtos, tejszínben sült pulykamellet. És most várom a Drágámat. Ja, Róla különben nemrégen kiderítettük, hogy a kínai horoszkóp szerint a Fa-Nyúl jegyében született. Én viszont Tűz-Kígyó vagyok, így felhívtam rá a figyelmét, hogy jó lesz, ha mostantól tudja majd, hol a helye, elvégre a tűz elégeti a fát, a kígyó pedig felzabálja a nyulat, szóval itten mostan ő az elnyomott fél. Uff. Hát, nem nagyon hatott rá ez a szónoklat. Megint jött a bebaszott konyhaajtóval, meg a naplementébe motorozással... Borzasztó. De azt hiszem, jól van ez így. Aki másképp gondolná, annak alább mellékelek egy tanulságos történetet, és ebben a szellemben búcsúzom, áldás, békesség :)
Férfias voltam, vakmerő, szabad és hosszú hajam volt.
A feleségem ismerkedett meg velem, és nem fordítva. A feleségem valósággal üldözött a szerelmével. Mindegy, hogy hova mentem, ő már ott volt. Ennek már 12 éve. Akkoriban egy megrögzött motoros voltam, csak fekete pólót, kopott farmert és motoros csizmát hordtam, és hosszú hajam volt. Természetesen volt öltözékem a különleges alkalmakra is. Olyankor fekete pólóban, kopott farmerban és fehér tornacipőben jelentem meg. A házimunka csak gond volt, amit ha csak lehetett elkerültem. De szerettem magam és az életem. Így ismerkedett meg velem. "Te vagy az álompasim. Olyan férfias vagy, olyan vad és szabad."
Hamarosan véget ért a szabadság, mert úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Miért is ne, férfiasan vakmerő voltam, majdnem szabad és hosszú hajam volt. Mindenesetre csak az esküvőig. Nem sokkal előtte hallom, hogy mondja: "Legalább fodrászhoz elmehetnél, végül is jönnek a szüleim az esküvőre." Órákkal, - nem napokkal és végtelen könnyekkel később beleegyeztem és egy rövid divatos frizurát vágattam magamnak, mert mégiscsak szerettem őt és akkor mi van, férfias voltam, vakmerő, majdnem szabad és a fejemre nőtt. Olyan kedves voltam.
"Szívem, úgy szeretlek, ahogy vagy" susogta nekem.
Az élet rendben volt, bár a fejem kicsit fázott. Békés közöslétek hetei következtek amíg a nejem egy nap egy nagy táskával a hóna alatt megjelent előttem. Hozott egy inget, egy kötött mellényt/pulóvert (már a szó hallatára is futkos a hideg a hátamon) és egy új nadrágot és azt mondta:
"Kérlek, próbáld fel ezeket." Napokkal, hetekkel, nem hónapokkal és végtelen papírzsebkendővel később engedtem, és hordtam az inget, a kötött cuccot és a szövetnadrágot. Majd jött a fekete cipő, zakó, nyakkendő és divatkabát. De én férfias voltam, vakmerő, halál csinos és a fejemre nőtt.
Aztán következett a legnagyobb harc. A harc a motorért. Igazából nem tartott sokáig, mert a fekete öltönyben, ami mindig csíp és szúr, nem igazán lehet harcolni. És még a lakkcipő is nyomta a lábam, ami szintén megpuhított. De nem baj, férfias voltam, nyárspolgár, majdnem szabad és egy kombit vezettem, és a fejemre nőtt.
Az évek során jöttek a harcok, amiket a könnyek tengerében mind elveszítettem. Mosogattam, vasaltam, bevásároltam, slágereket tanultam meg kívülről, vörösbort ittam és vasárnaponként sétálni mentem. És akkor mi van gondoltam én, papucs lettem, rab, szarul éreztem magam és a fejemre nőtt.
Egy szép napon a feleségem elém állt becsomagolt bőröndökkel a kezében és azt mondta: " Elhagylak." Teljesen meglepődve kérdeztem, hogy miért.
"Már nem szeretlek, mert úgy megváltoztál. Már nem az a férfi vagy, akit valaha megismertem."
Nemrég összefutottam vele. Az "új" pasija egy hosszú hajú motoros szakadt farmerban, tetoválásokkal, aki lesajnálóan nézett rám.
Azt hiszem, hogy küldök neki egy sapkát.
