Krisztike

Valami istenit aludtam tegnap este 1/2 10-től ma délelőtt 1/2 11-ig, jaj, de nagyon rám fért már... ugyanis a nyaralásom sem kimondottan a pihenésről szólt... volt ott kakaskukorékolás, hajnali kukásautó, bagzó macskák nászdala, szakadó eső dörgő éggel... na de először is elindultunk csütörtökön, nagyjából félúton akkora felhőszakadásba kerültünk, hogy alig láttunk, később ezt elhagytuk és kisütött a nap, aztán zseniálisan elsőre odataláltunk, a szállást tulajdonképpen elsőre korrektnek találtuk 2500/fő/éjért, igaz, tetőtérben volt, úgyhogy mire a 200 fős menekülttábor komplett felszerelésének megfelelő mennyiségű cuccunkat felhordtuk, már a nyelvünkön álltunk. Na de sebaj, bontsunk ki egy üveg bort, koccintsunk a szerencsés megékezésre. Hoztunk dugóhúzót? Nem, de sebaj, elvégre itt "felszerelt konyhá"-val állunk szemben, nosza, keresgéljünk. Keresgéltünk. Végül az, hogy dugóhúzó nem volt, eltörpült a többi felfedezésünk mellett... például a pohárkészlet 4 főre kimerült három darab egydecis borospohárban + 1 darab műanyag fogmosópohárban, ettől Gyöngyi persze azonnal idegrohamot kapott, és hosszas, igen emelt hangú puffogás után leküldte Anitát a főbérlőhöz (aki szerencsére még ott volt), hogy hozzon még poharakat. Közben Joe egy fakanál nyelével beletolta a dugót a borba, később ezt minden üvegnél megismételte, mert dugóhúzó továbbra se került. Spagettit terveztünk főzni, persze tésztaszűrő sem volt, de a falon találtunk egy érdekes dísztányért, ami itt-ott lukas volt, hát leszűrtük azzal a tésztát. Szerencse különben, hogy levest nem akartunk főzni, mert speciel merőkanál se volt, de mélytányér is csak három.  Arra már gondolni se mertem, hogy ha ne adj' Isten rántott húst akartunk volna, akkor azt ugyan hogyan kivitelezzük, mert persze húsklopfoló se volt, na de villából legalább megvolt a 4 darab, késből is akadt néhány, az meg, hogy kanálból csak kettő volt, nem nagyon kavart fel minket, mert ugye nem akartunk levest enni. Meg ha akartunk volna, se tudjuk a fazékból kimerni ugye, úgyhogy a kanál hiánya már tényleg nem okozott volna nagy traumát. Na de talán pakoljunk ki. Oké, de hova? Anitáék szobájában volt egy nagy ruhásszekrény, de nálunk csak vitrines szekrény volt, az is tele könyvekkel. Úgyhogy 4 napig bőröndből öltöztünk, sebaj, mi jól érezzük magunkat. Na, nem akarok elveszni a részletekben, a lényeg, hogy madártávlatból egy egyenlő szárú háromszög egyik sarkában sikerült szállást találnunk, míg a másik két sarok volt a motorostalálkozó helyszíne illetve a strand, és a háromszög oldalai 3 km hosszúak voltak... szombatig lejártam a lábamat, aztán elegem lett és úgy döntöttem, én inkább nem iszok, de mostantól kocsival járunk. A motorostalálkozónak különben az idei koncepciója a "hozzuk be az utca népét is" alapra épült, ezért aztán olyan zenekarokat is sikerült meghívni, mint az Anti Fitness Club vagy a Roy és Ádám... hát a koncepció nem vált be, az utca népe igen gyéren csordogált, ellenben a motorosok közül sokat elriasztott a nem mindennapi program, vagyis tumultus nem volt, viszont a meghívott rockzenekarok kritikán alul teljesítettek... ha van nálam rohadt paradicsom, a köcsög Rudán Joe-t például feltétlenül meghajigálom, mert amit moslék részegen a színpadon művelt, az vérlázító volt... az, hogy a számok címét nem tudta, még hagyján... a szöveget elfelejtette, hát istenkém, elénekelte kétszer ugyanazt a versszakot... az, hogy a mozgáskoreográfiája nem volt túl változatos, mert leginkább kapaszkodott valamibe, nem olyan nagy baj, mert legalább megpróbálta a közönséget megénekeltetni, igaz, közben majdnem beejtette a mikrofonállványt az emberek közé, aztán majdnem magát is... de amikor az Éjféli harangban jópofáskodva cigányos dialektusban előadta, hogy leült a ördög a orgonáho', hát akkor azért már elegem lett... a többit nem részletezem, viszont a Zorall előtt le a kalappal, bár nem szeretem őket, de minden elismerésem, mert nagyon profik voltak, nagyon jól szóltak, egyszerűen minden tökéletesen a helyén volt, és ezzel messze az egyetlenek voltak az összes fellépő közül. Na, ezen kívül többször eláztunk, mert vihar aztán volt, viszont én már vasárnap este sehová sem voltam hajlandó menni, se kocsival, se sehogy, úgyhogy a teraszon üldögéltem, és bár bazi messze voltunk mindentől, a kilátás gyönyörű volt, a teraszról az egész Balatont látni lehetett, és olyat láttam, mint még soha. A vihar valahogy a Balaton túloldaláról jött, és ahogy néztem a Balaton túlsó partját, villódzott az egész, mert folyamatosan villámlott valahol, hol itt, hol ott, de tényleg másodpercenként, irtó jól nézett ki, pláne a biztonságos, fedett teraszról nézve :) Amúgy minimum éjfélig, 1 óráig mindennap fenn voltunk, reggel viszont mindig volt ébresztő, mint azt az elején már részleteztem volt, szóval túl sokat nem pihentünk, viszont a strandra kétszer is lejutottunk, úgyhogy mostmár elmondhatom, hogy idén is megfürödtem már a Balatonban, mint ahogy az elmúlt 31 évben mindig, de mindent összevetve vasárnap este Gyöngyivel megállapítottuk, hogy nem éreztük jól magunkat. Én csak halálra untam magam, és utáltam, hogy mindentől messze vagyunk, Gyöngyi viszont végigcirkuszolta a 4 napot, neki amúgy is lételeme a háborgás, és itt aztán talált mindig alapot hozzá. Valamint azt is megállapítottuk, hogy öregek vagyunk mi már az ilyen többnapos banzájokhoz, csütörtökön még lelkesek voltunk, pénteken szinte jól éreztük magunkat, szombaton már kezdett elég lenni, vasárnapra meg aztán végképp besokalltunk. Persze azért röhögtünk is sokat, meg minden, de azért az egész alaphangulatot meghatározza az, hogy semmi sem úgy működik, hogy "na ugorjunk ki a strandra", vagy "na nézzünk le a bulira, milyen koncert van éppen", mert csak a gyaloglás oda-vissza 2 óra, szóval mindennek annyira neki kellett készülni, hogy a kedvünk is elment tőle...

Na, hát ennyi talán elég is az én nagy nyaralásomról, most viszont szalma vagyok, mert a Drágám utazott le a Balatonra és szerdáig haza sem jön, pedig irtóra hiányzik...

Most viszont őszintén szólva eléggé meguntam az írást, úgyhogy veszem a búcsúmat, majd megpróbálok kicsit sűrűbben írni, addig is legyetek rosszak és erkölcstelenek, pussz és pá Mindenkinek :)

... pedig amióta hazajöttem, minden áldott nap le akartam írni az élményeimet, a nyaralásosokat is meg a többit is. Itt vannak a kész mondatok a fejemben. De minden áldott nap történt valami, ami olyan szinten felkúrta az agyamat, hogy egyszerűen nem bírtam ideülni és megírni a jópofa sztorikat. Ez a valami általában az anyám cirkuszolása volt. Most inkább hagyjuk, hogy miért, de a lényege az, hogy én vagyok az egyetlen, aki valamit is tett az elmúlt hetekben azért, amit ő szeretett volna, kértem, könyörögtem, szaladgáltam, intézkedtem, telefonálgattam, jópofáskodtam és ordítottam, zsaroltam és hisztiztem, az Atyaúristennel is összevesztem, mégis halál nyögvenyelősen megy a dolog, és ezért örökösen én vagyok lekúrva. Én, aki csinál is valamit, míg a méltóságos anyám ül és vár, hogy elintéződjön, amit ő szeretne. Szóval elegem van mindenből.

Rémesen irigylem az olyan embereket, mint amilyen a Drágám is, aki sokszor megharagszik, sokszor ordít, válogatatlanul vágja a másik fejéhez a szidalmakat, de aztán nyom nélkül el is felejti az egészet. Én csak egyszer haragszom meg. Csak egyszer ordítok úgy istenigazából. Csak egyszer engedem meg magamnak, hogy elveszítsem a fejem, és cenzúrázatlanul őszintén kiordítsam mindazt, ami akkor és ott a számra jön. Csak egyszer. De akkor örökre. És onnantól kezdve az illető előttem ember már nem lehet. Én nagyon sokáig nem haragszom. Nem, mert tudom magamról, hogy az nálam végleges. Nagyon sokáig nem hiszem el, hogy valaki tényleg gonosz, rosszindulatú, aljas, kétszínű, vagy bármi rossz. Nagyon sokáig hiszem, hogy igenis jó ember, mentegetem magamban, próbálom a jó oldalról megmagyarázni a tetteit, keresem a mentségeket számára, még a számonkérést is kerülöm, inkább próbálom magamtól kitalálni a logikáját, a tetteinek az indítékát, keresem a jót a dolgok legalján éveken át, hogy ne kelljen megharagudnom rá, ne kelljen csalódnom benne. De aztán ennek egyszercsak vége szakad. Amikor annyi elnézett, megmagyarázott, kimosdatott kis szemétség összegyűlik, hogy kicsordul a bili, akkor aztán megharagszom. Nagyon és örökre. 

És ma, az egész heti itthoni banzáj után valakinek sikerült ebbe beleszaladnia. Valakinek, aki évek óta változik nagyon rossz irányba, de nem és nem voltam hajlandó tudomásul venni. Mindig kimentettem. "Nem akart ő rosszat, csak most éppen..." mert szerettem, nagyon szerettem. Születésétől fogva imádtam, babusgattam, dédelgettem, segítettem, óvtam, védtem, terelgettem, tanítgattam, próbáltam neki egy olyan értékrendet átadni, ami a szereteten, a bizalmon, az egymás segítésén alapszik és ami szerintem jó. És 20 évig úgy tűnt, hogy sikerült. Aztán pár éve elkezdődött egy folyamat, ami nekem nem tetszett, de azt hittem, ez csak a látszat, valójában ő belül még mindig a régi, csak most éppen...  Aztán ma kiderült, hogy nem. És én üvöltöttem, az elmúlt évek összes csalódását, megbántottságát, fájdalmát kiköpködtem magamból, a szemére hánytam mindent, amit valaha is tettem érte, olyan stílusban, hogy így utólag már sajnálom őt. És nem vagyok rá büszke. De rohadtul fáj, amikor valakiben, aki ennyire közel áll hozzám, ekkorát kell csalódnom. És nem vígasztal, hogy igazat adott nekem. Mindenben. A rá vonatkozó jelzőimben is. És csak még rátesz egy lapáttal az egész történetre, hogy évek óta hallgatom mindenkitől, hogy méltatlan ő az én nagy szeretetemre, a sok segítségre. És én mindig megvédtem, én mindenkivel szembeszálltam érte, nem hagytam, hogy bántsák, hogy rosszat mondjanak róla. És most mindenkinek igaza lett. És én voltam a hülye. 

És mostmár dühös se vagyok, pedig úgy remegett a gyomrom, hogy azt hittem, hányni fogok, olyan idegroham jött rám, hogy egyszerre tudtam volna bőgni és hisztérikusan röhögni, rohangáltam fel-alá a lakásban, és azt hajtogattam, hogy ilyen nincs, ilyen nincs, ilyen nincs... elmúlt. Mostmár csak szomorú vagyok, nagyon szomorú. Plusz mostanában ugye az anyámmal itthon is rém jó a hangulat. És ezt az állapotot rémesen utálom. Szívem szerint elköltöznék most innen, el mindentől és mindenkitől, jelen állapotomban rendkívül vonzónak tűnik a hegyi remete  státusz, vagy a hajótörött egy lakatlan szigeten. Na jó, nem bánom, a Drágám néha meglátogathatna, de csak ha nem cirkuszol velem, hanem olyan szép és klassz és szuper lesz minden, mint most volt kedden-szerdán, amikor itt volt nálam. Mert az most tényleg nagyon jó volt.

De se remetének se hajótöröttnek nem mehetek most el, úgyhogy 2 óra múlva elmegyek az anyámért, aztán pedig vodka-tonikot fogok vacsorázni.