Krisztike

Ezúton keresek egy önként jelentkezőt, aki mostantól egy jó ideig élné helyettem az életemet. Irtó fontos lenne. Én addig élném az övét. Vagy hibernáltatnám magam. Vagy bármi. De ha így mennek tovább a dolgok körülöttem, lassacskán begolyózok. Pedig annyira kevéssel beérném. Komolyan. Szeretnék hajnalban elmenni dolgozni, aztán hazajönni, estére hazavárni a pasimat, azt a pasit, akit 15 éve megálmodtam magamnak és akit 2,5 éve végre bevonzottam az életembe, együtt leülni vacsorázni, beszélgetni, összebújni és együtt elaludni, nyugalomban, békében, finom, puha, meleg, szuszogós biztonságban, abban a nyugalmas, békés biztonságban, amiért 2 évig küzdöttem, harcoltam. Na, mostanában ezekből annyi stimmel, hogy hajnalban elmegyek dolgozni. És az összes többi hiányzik. És közben még nekem kell sz@rul éreznem magam, mert a rám fordított idő (ami különben szinte nem is létezik) tulajdonképpen elfecsérelt idő, hiszen nem visz közelebb a célok megvalósításához. Ellenben (bizonyára, hogy mindezeken ne legyen túl sok időm agyalni) azért feladatokkal és elintéznivalókkal bőven el vagyok látva, de ha ezeketől egyszercsak besokallok, azért is sz@rul kell éreznem magam, mert nem szép tőlem, hogy nem akarok segíteni. Istenem, annyira utálok panaszkodni, de most nagyon ki van borulva a bili... És az a legnagyobb baj, hogy ezek a dolgok csak nekem okoznak problémát, én viszont egyedül totálisan tehetetlen vagyok, egyszerűen nincs rá lehetőség, hogy megoldjam, hogy változtassak. Amit én adni szeretnék, arra mostanában rohadtul nincs szükség, amit viszont kapni szeretnék, arra rohadtul nincs keret... Jelen állás szerint választok a rossz, a még rosszabb és a legeslegrosszabb közül. Tulajdonképpen nem is értem, vajon miért érzem olyan piszkosul kilátástalannak a helyzetemet...